Az első száz év - gyűjteményből múzeum
Széchényi Ferenc, a felvilágosult gróf másfél évtizedig tudatosan gyarapította könyvtárát, amíg érdemesnek találta arra, hogy 1802-ben a nemzetnek felajánlja, és ezzel megvesse „egy közmívelődési tudományos központ, egy nemzeti könyvtár" alapjait. Feleségének ásványgyűjteménye alapozta meg a természettudományi részleget, a könyvtárból lassan kialakuló Nemzeti Múzeumban.
A múzeum természettudományi anyaga egy évszázad alatt Európa egyik vezető hatalmához, a Monarchiához mindenben méltóvá fejlődött, ahogy lassan a határokon túl, sőt Európán kívül is megindultak a gyűjtések. Csak irigyelni lehet azt a lázas, kíváncsi, öntudatos légkört, amely Magyarországnak a kiegyezéstől 1917-ig tartó hatalmas gazdasági fejlődését kísérte. Az 1848-49-es szabadságharc leverését követő megtorpanás után újra tudományos társaságok alakultak, folyóiratok indultak, virágzott a tudomány. A művelt nagyközönség érdeklődése mellett adományokkal is segítette a nemzet múzeumának méltó fejlődését. Nagy nevek fémjelzik ekkor a múzeumot is, elég, ha csak Herman Ottóét említjük itt.
Trianontól Jaltáig
A trianoni békeszerződés és a gazdasági válság miatt elszegényedett nemzet nem volt képes sokat áldozni múzeumaira. Ennek ellenére Tasnádi Kubacska András vezetésével modern, szenzációszámba menő őslénytani kiállítás nyílt, és az Állattár új szemléletű kiállítását is nagyon dicsérték. A II. világháború idején szerencsére kevés kár érte a múzeumot, a háború után pedig új lendületet vett a kiállítási tevékenység, hiszen ezt kívánta az uralkodó eszmeáramlat: a dolgozó tömegek műveltségének növelése.
A tudományos anyag növekedése a II. világháború után
A II. világháború után, a 1940-50-es évek fordulójától újra intenzíven folytak a magyarországi növénytani és állattani kutatások, melyekben múzeumi szervezésben egyetemi, kutatóintézeti és magánkutatók is részt vettek. A hazai élővilág megismerése - nem kis részben a múzeum kutatóinak munkájával - óriási lendületet vett az elmúlt évtizedekben.
A kiégett, híres Afrika-kiállítás pótlására Széchenyi Zsigmond és társai kezdtek Afrikában gyűjteni. A hetvenes években bizonyos területeken a szegényebb, kisebb Magyarország múzeuma került előnyös helyzetbe a nyugati országok nagy múzeumaival szemben. Az „egzotikus" szocialista országokban, Észak-Koreában, Vietnamban, Kubában, Mongóliában mi szívesen látott hivatalos vendégek voltunk, így ma Észak-Korea és Mongólia esetében talán világelső tudományos anyagot őrzünk. A nyolcvanas évektől kezdve egyre inkább kinyíltak Ázsia, Afrika, Dél-Amerika, Ausztrália és Óceánia országai a gyűjtőutak számára is.
Több tudományterületen nincs más magyar szakember, mint a mi kutatónk. Számos feladathoz kell a gyűjteményünk. Ezért a múzeum egyes részlegei, munkatársai országos jelentőségű ökológiai, természetvédelmi, monitorozási kutatásokat folytatnak.
A múzeum szerepe a tudományos közéletben, a felsőoktatásban
Már az első hazai tudományos társaság, a Magyarhoni Földtani Társulat alapítói közt ott voltak a múzeum tudósai. A legkülönbözőbb tudományágak tudós társaságai működtek és működnek a múzeummal összefonódva, ahogy ez a világ más tájain is szokásos.
Kiemelkedő tudósegyéniségeink voltak, akik a múzeumban is dolgoztak és valamelyik egyetemen is tanítottak. A nyolcvanas évek óta a múzeum minden tudományos részlege részt vesz kutatók vagy pedagógusok képzésében, továbbképzésében. A Szent István Egyetem Állatorvostudományi Karának egyenesen kihelyezett tanszéke működik az Állattárban, ahol zoológusok képzése folyik. Kiállításainkban pedig évente több száz pedagógusjelölt vagy végzett pedagógus tanul.
A múzeum helyzete javulni kezd
Az Afrika-kiállítás 1956-os leégése után a Nemzeti Múzeum épületében lázas munkával készült új embertani, ásványtani, őslénytani és állattani kiállítások fölött lassan eljárt az idő, és egyiket a másik után csuktuk be (ma is sokan emlékeznek rájuk). Új kiállítóhelyre volt szükségünk és az utóbbi évtizedekben kinőttük a rendelkezésre álló raktárakat is. Minderre az az 1994-es kormányhatározat hozott megoldást, amely az MTM elhelyezését a Ludovika épületegyüttesben rendelte el. 1995 óta beköltözhetett ide az Ásvány- és Kőzettár, valamint az Embertani tár. A többieknek várniuk kell, amíg az igen leromlott állapotban lévő épület felszabadul, a felújítás elkészül. 1996 óta új helyen, a múzeum első önálló épületében láthatók állandó és időszaki kiállításaink, és készülünk a nagy feladatra, a már építés alatt álló, új kiállítási területeink „belakására" a harmadik évezred elején. Mi nem csak saját anyagunkat mutatjuk be, hanem lehetővé tesszük, hogy a résztvevők a természettel, környezettel kapcsolatos ismereteiket is gyarapítsák. A magunk eszközeivel így járulunk hozzá a természet és környezetünk védelméhez.
A múzeum fejlődését képszerűen, mint egy spirált képzelhetjük el. Két évszázada során hol egyik, hol másik arculata fejlődött a korszak, a kultúra, a tudomány fejlődésének megfelelően, a lehetőségeket kihasználva. Eleinte a gyűjteményei gyarapodtak intenzíven, majd a tudományos munkásság dominált, azután pedig kiállításai, máskor a közönségnek szóló programjai kerültek a figyelem előterébe, hogy újra átadják helyüket más tevékenységeknek. A múzeum sohasem szűnt meg mindhárom feladatára figyelni, mert csak a három együttese adja a „múzeum" minden jellegzetességét és előnyét. Közönségünk is csak akkor marad elégedett, ha kiváló gyűjteményeink legjavát láthatja hiteles kutatók és kiállítás-készítők tolmácsolásában.
A múzeum története dióhéjban
Ha az utcán tíz embert megkérdezünk, hogy hallott-e már Magyarországon Természettudományi Múzeumról, kilenc válasz nagy valószínűséggel úgy hangzik, hogy „az meg miféle szerzet?", és legfeljebb egynek rémlik fel, hogy a Nemzeti Múzeum tetőterében már látta egyszer a kitömött vaddisznókat és madarakat. Sajnos ez a tájékozatlanság nyomja rá a bélyegét múzeumunk egész történetére. Ne higgyük azonban, hogy kutatóink, a múzeum munkatársai az elmúlt csaknem két évszázadban ennek szellemében dolgoztak; a geológusok, paleontológusok, botanikusok, zoológusok és antropológusok, az öt nagy természettudományi szakterület művelői mindig is jó értelemben vett elfogultsággal és megszállottsággal produkálták Európa-, sőt világhírű tudományos eredményeiket, s megmérettetésük nem a környező társadalom pillanatnyi értékítélete, hanem az emberiség közös tudásanyagához való hozzájárulás szerinti feladat. A Természettudományi Múzeum csaknem két évszázados hányattatott sorsa nem akadályozhatta meg azt, hogy az egyik legjelentősebb magyar kutató intézménnyé fejlődjön. A gyűjteményeit tekintve mindenképpen (csaknem 10 millió tárgy!) és szakdiplomásainak száma (62) szerint is az ország közel legnagyobb múzeuma mindig is különleges helyet foglalt el a múzeumok között, elsősorban a gyűjtött tárgyak sajátosságaiból fakadóan. Már régóta egyértelművé vált, hogy ahhoz, hogy a mindennapi ember számára is megjelenjünk, hogy társadalmi elismertségünk nagyobb legyen, önálló arculatra, és főként önálló, „azonosítható" épületre kell szert tennünk. Ez a gondolat, ahogy ezt a továbbiakban látni fogjuk, nem új, de talán most kerültünk a legközelebb a megvalósításához.
Közös bölcső
A budapesti természettudományi gyűjtemények története (mint az összes többi országos múzeumi gyűjteményé) kezdetben szorosan összefonódott a Nemzeti Múzeuméval. Ennek megalakulása 1802-re nyúlik vissza, amikor Széchényi Ferenc gróf mintegy 17 ezer kötetből álló könyvtárát (és éremgyűjteményét) a magyar nemzetnek felajánlotta (ebből lett a mai Országos Széchényi Könyvtár).
Az első természettudományi gyűjtemény 1803-ban az alapító Széchényi Ferenc hitvesének, Festetics Julianna grófnőnek adománya volt, amely „válogatott és értékes magyar ásványokat" tartalmazott. Az anyag a többi adománnyal együtt a pesti pálos kolostorban (későbbi papnövelde, ma a Pázmány Péter Katolikus Egyetem Központi Papnevelő Intézete, Papnövelde u. 7.) került elhelyezésre. A gyűjtemény többszöri költöztetése után 1836-ban Pollack Mihály megbízást kap a Nemzeti Múzeum épületének megtervezésére, az építkezés 1837-ben indul meg. A gyűjteményeket ekkor ládákba csomagolják, de az 1838-as pesti árvíz így is hatalmas kárt okoz bennük. A megmaradt anyagot a Ludovíceum (Ludovika Akadémia) épületében helyezik el (ma is emléktábla jelzi), s csak a Nemzeti Múzeum felépültével, 1846-ban kezdik kicsomagolni, most már új helyükön.
Ezalatt az az idő alatt a természetrajzi gyűjtemény szakmai életében is jelentős változások következtek be. 1810-ben megalakult a Természetiek és Kézműtaniak Tára („Camera Naturae et Artis Productorum"), melynek első múzeumőre Tehel Lajos budai orvos lett. Az első őslénytani gyűjtemény (Rainer főherceg ajándéka) 1811-ben érkezett, ugyanebben az évben vásárolták meg özv. Jordán Annától, Nagyszombatról az első állattani gyűjteményt is (lepkéket, csigákat és kagylókat). 1818-ban József nádor 7000 forintért megvásárolta Kitaibel Pál herbáriumát (növénygyűjteményét), s ezzel megvetette a botanikai osztály alapjait. (Bár néhány préselt, száraz növény már korábban is volt a gyűjteményekben.) A továbbiakban a reformkor hazafias érzületének megfelelően viszonylag gyors ütemben gyarapodtak a gyűjtemények, adományozás és vásárlás útján egyaránt. A szabadságharc idejére az ásvány- és kőzetgyűjtemény 13 ezer darabot, az állattani anyag több mint 35 ezer darabot számlált. A szabadságharc bukása utáni időszak nem kedvezett a nemzeti gyűjtemények gyarapításának, nagyobb tételt csak a kir. m. Természettudományi Társulat gyűjteményeinek átadása jelentett 1856-ban. Ekkor a teljes múzeumi anyag a Nemzeti Múzeum épületének tízegynéhány termét foglalta el, s az ekkori szokásnak megfelelően az elhelyezés egyben a bemutatást is szolgálta, s az anyag bárki számára megtekinthető volt. A látogatók számáról az első adat 1869-ből maradt fenn, amikor az egész intézményt (beleértve tehát a mai Nemzeti Múzeum gyűjteményeit is) összesen csaknem 65 ezer látogató kereste fel.
Önállósodás
A szabadságharc leverését követő abszolutista korszak - a nemzet múzeumának sem kedvező - nyomott hangulata után a várva várt kiegyezés a felvirágzás kezdetét jelentette. A nehéz időszakot átvészelő Kubinyi Ágoston után 1869-ben Pulszky Ferencet nevezték ki igazgatóvá. A természetiek tárát az egyre duzzadó anyag szerteágazó mivolta miatt a Nemzeti Múzeumon belül önállósítani kellett: így 1870-ben elkülönült az állattári, az ásvány-őslénytári és a növénytári osztály. Az egyes osztályok történetének részletesebb áttekintését a további fejezetekben olvashatják, itt ragadjunk csak ki néhány fontosabb eseményt, jelezve az azóta is rögös út mérföldköveit.
Kiemelkedő érdemeket szerzett múzeumi szolgálati ideje alatt az állattan számára Frivaldszky Imre (1822-1851), Petényi Salamon János (1834-1855), az ásványtannak Jónás József (1817-1821), a növénytannak Sadler József (1820-1821). Az önállósodás után, 1870-től az egyes tárak fejlődése a szakszemélyzet gyarapodásával külön-külön megélénkült. A nagyobb beszerzésekkel a természetrajzi gyűjtemények nagysága a millenniumra (1896-ra) megközelítette az 1 millió darabot. A tudományos munka fellendülését mutatja a Herman Ottó által 1877-ben megindított önálló folyóirat, a „Természetrajzi füzetek".
A gyűjtemények zsúfoltsága, a helyszűke elodázhatatlanná tette egyes részlegek új helyre költöztetését. Legelőször a „kézműves gyűjtemény" ipartörténeti és technológiai emlékeit helyezték át a József-műegyetem és az iparegyesület épületeibe. Ezt követték a régiségtár egyes darabjai és a néprajzi osztály egy része, amely az 1873-ban épült, mai Iparművészeti Múzeumba került. A növénytári gyűjteményeket 1892-ben bérelt lakásokban helyezték el, majd 1905-ben az Akadémia épületében. Az Állattár és az Ásvány-Őslénytár egyelőre a Nemzeti Múzeum épületében maradt, de zsúfoltsága csak alig-alig oldódott. 1902-ben már csak az állattani gyűjtemény darabszáma is megközelítette az 1 milliót.
Az összes nemzeti közgyűjtemény irányítására 1922-ben létrehozták a Gyűjteményegyetemet. Csak 1933-ban kapta meg részleges önállóságát az Országos Természettudományi Múzeum, de még mindig a Nemzeti Múzeum keretében. Első főigazgatója Ernyei József lett. 1939-ben az Ásvány- és Őslénytár a tudományok differenciálódása következtében önálló tárakká alakult (Ásvány- és Kőzettár, Föld- és Őslénytár), de még mindig a Nemzeti Múzeum épületében maradtak. Nem volt ilyen „szerencsés" a többi tár: az Állattár 1926-ban végleg kinőtte helyét, és ideiglenesen (1928. nyaráig) a Szentkirályi u. 7. sz alatti épületbe került, összecsomagolva. Talán az 1927-ben Budapesten rendezett X. Zoológiai Világkongresszusnak is köszönhető (melynek elnöke Horváth Géza, múzeumunk osztályigazgatója volt), hogy 1928-ban elnyerte máig is kitartó helyét, a Baross utcai - eredetileg szintén nem múzeumi célokra épült - házat. Már 1929-ben az Állattár nagy sikerű, önálló állattani kiállítást nyitott a Nemzeti Múzeum épületének második és harmadik emeletén, tíz teremben. A II. világháború kezdetére a rovargyűjtemény példányszáma már 3 millióra tehető.
A Növénytár anyagának értékes részeit a háborús veszélyek elől 1944-1945-ben Váchartyánba és az alsópetényi Andreánszky-birtokra menekítették. Itt a gyűjtemények a sors szerencsétlen alakulásával nagy részben megsemmisültek, miközben az Akadémián maradtak kevésbé sérültek. 1951-től a Növénytár a városligeti Vajdahunyad-várban kapott elhelyezést, de 1979-ben innen is költöznie kellett. Mai helye azóta is a Könyves Kálmán körúti volt Széchenyi Gimnázium.
A második világháború végével megalakult az Embertani tár is, első igazgatója Nemeskéri János lett. 1957-ben egészen 1999-ig elfoglalt helyére, a Bajza utcai volt Jókai-Feszty villába költözött.
Az 1949-es múzeumi törvény szerint „... nemzeti múzeumnak kell tekinteni a ... Természettudományi Múzeumot." Az önállósodás bíztató jelei ellenére lényeges lépés nem történt a múzeum feldarabolt gyűjteményeinek egyesítése felé. Ellenkezőleg, külső körülmények miatt 1956-ban múzeumunk történetének talán legsúlyosabb katasztrófáját élte át: október 24-én találatot kapott a Nemzeti Múzeum épülete és elpusztult az Afrika-kiállítás, az Ásványtár és az Őslénytár egy része; november 5-én pedig gyújtóbomba talált az Állattárba, és elégett 36 ezer madár, 22 ezer tojás, 13 ezer hal, 40 ezer kétéltű és hüllő, 500 ezer puhatestű, 60 ezer szitakötő és recésszárnyú, 200 ezer légy, valamint 100 ezer szakkönyv és különlenyomat.
„az új ezredév végére állani fog az új múzeum"
Ezt az optimista mondatot Dudich Endre zoológus-professzor írta 1939-ben. Az ezredévnek nemsokára vége lesz, s ha nem is fejeződött be, de évek óta zajlik az építkezés, a Magyar Természettudományi Múzeum új, végleges helyre költöztetése. Melyek voltak ennek főbb lépései?
Hogy a gyűjtemények helyszűkével küszködnek és a természettudományos muzeológia is önálló, rangjához méltó „házat" érdemel, azt számos bizottsági vélemény, miniszteri határozat, szakmai állásfoglalás fémjelzi. A század elejétől kezdve szinte egymást érték a jobbnál jobb ötletek, hová költözzön a Természettudományi Múzeum. Mindegyik főigazgatónak kijutott a feladat, hogy tervezze meg az új épületet. Ki kisebb, ki nagyobb lelkesedéssel, meggyőződéssel végezte ezt is. 1906-ban Szalay Imre miniszteri tanácsos az új épületet a Eszterházy utcai Nemzeti Lovarda (a mai Rádió székháza) helyére tervezte. 1905-től 1911-ig Lendl Adolf a Vérmezőre készített csodálatos, szecessziós terveket (talán máig a legszebb épület lett volna!). 1911-ben Méhely Lajos azt javasolta: „Építsük a mai Rókus-kórház helyére!" 1945-46-ban Tasnádi Kubacska András a Fővámpalotát (ma: Közgazdaságtudományi Egyetem) szerette volna megszerezni. Boros István 1950-ben a Tabánba, 1958-ban a Városligetbe tervezte múzeumunkat. Székessy Vilmos 1964-ben Lendl Adolf lágymányosi ötletét újította fel, Kaszab Zoltán 1971-ben konkrét helyszín nélkül csak az igényfelmérésig jutott (bár a villanykapcsolók helyét is megterveztette).
Hosszú szünet után a legutóbbi évtized finise következett. 1989-ben ugyan még művelődési miniszteri határozat született arról, hogy a Természettudományi Múzeum a Budavári palota „A" épületébe költözik, a millecentenárium közeledtével azonban erről már senki nem akart hallani. 1991-ben múzeumunk megkapta a Magyar Természettudományi Múzeum nevet, a miniszteri értekezlet pedig hosszas vajúdás után úgy döntött, múzeumunk régóta esedékes elhelyezési problémájára az egyetlen lehetséges megoldást a túlnyomórészt még az Eövös Lóránd Tudományegyetem által használt volt Ludovika Akadémia épülete jelentheti. 1994-ben elkészültek a Magyar Természettudományi Múzeum új elhelyezési tervei. 1995-ben kezdődött meg és még ebben az évben befejeződött a Ludoviceum épületében az Ásvány- és Kőzettárnak helyet adó termek rekonstrukciója, és ekkor indult meg a Ludovika Akadémia Lovardájának újjáépítése (az 1992-ben leégett volt Alfa mozi épülete) a millecentenáriumi kiállítás és a múzeum Közművelődési osztálya számára. A gyönyörűen helyreállított épületben nagyszabású, történeti ökológiai, állandó kiállításunk, „Az ember és természet Magyarországon" 1996-ban nyílt meg a millecentenáriumi rendezvénysorozat kiemelkedő eseményeként. A következő építési ütemként 1999-ben átadták a nagy Ludovika-épület vadonatúj tetőterét, és Európa egyik legkorszerűbb múzeumi helyiségeibe költözhetett az Embertani tár és az Állattár három részlege: az Emlősgyűjtemény, a Madárgyűjtemény és az Állatökológiai kutatócsoport. A terveknek megfelelően, a harmadik lépcsőben elkészült a kiállítási épület és a nagy Ludovika közötti föld alatti összekötő épület, új kiállítási térrel a Ludovika udvara alatt, valamint további mélybe süllyesztett raktárterekkel és mélygarázzsal. Ezután került sor a teljes rekonstrukcióra, így mostanra a múzeum már készen áll az érdekes, izgalmas kiállítások bemutatására és a vendégek fogadására.
A Magyar Természettudományi Múzeum 2024. július 1-től a Magyar Nemzeti Múzeum Közgyűjteményi Központ kiemelt tagintézménye.
