Amikor a darázs szúr
2014.09.12.A hálószobák rejtélyes vérszívója
2016.02.18.Fejezetek az ízeltlábúak megíratlan, ám annál valósabb horrortörténeteiből (18+)
Szerző: Vas Zoltán, Hártyásszárnyúak gyűjteménye
Az emberben kifejlődő, kitörésekor gazdáját elpusztító élősködő rémképe csak a mozivásznon létezik. A gerinctelenek életében ugyanakkor ez valós, mindennapos jelenség. A cikkben a rovarvilág „halálfalói”, a fürkészdarázs lárvák útitársául szegődünk a gazdaszervezetük testüregébe. Megismerhetjük a lassú és módszeres halálosztás művészetét, és megtudhatjuk, mi a kapcsolat a Baradlay fivérek és a szivárvány-fémfürkészek közt.
Az ember testében kifejlődő, majd kitörésekor azt elpusztító élősködő szervezet rémképe csak a mozivásznon létezik. Az emberi faj számára annyira távoli ez a fajta fenyegetettség, hogy az Alien-filmek alkotói is más bolygóról származó lényben testesítették meg.
fotó: Gilles San Martin (forrás: Wikipédia)
A rovarvilágban ugyanakkor ez nagyon is valós és mindennapos jelenség. A különféle fürkészdarazsak több százezer faja parazitoid életmódot él, azaz a nőstény fürkészdarazsak petéiket más ízeltlábúak testébe vagy testére helyezik, a petékből kikelő darázslárva pedig az élő gazdaszervezetből táplálkozik, végül annak szükségszerű pusztulását okozva. Általában a gazdák védtelenebb életstádiumait, a lárvákat vagy a bábokat támadják meg, de a kifejlett rovarok, pókok és a peték is gyakori áldozatok. Egyes darázsfajok válogatósak, és csak egy vagy néhány gazdafaj egyedei után kutatnak (ezeket gazdaspecifikusnak nevezik), mások számára sok, méretben, életmódban többé-kevésbé egyező gazdafaj is megfelel.
Elképesztő a változatosság parazitoid életmód menetében a különféle fürkészdarazsak között. Ha a gazdaszervezetük eleve többé-kevésbé védett helyen, pl. fába vájt járatban vagy összesodort levéllemez oltalmában fejlődik, akkor a nőstény darázsnak sem kell különösebb gondot fordítania utódainak védelmére. Tojócsöve szúrásával megbénítja a gazdát, a petéjét a testére helyezi, a kikelő lárva pedig majd kívülről falja fel a mozgásképtelen áldozatát. Ők az ektoparazitoidok („külső parazitoidok”).
Szabadon mászkáló gazdával – például egy leveleken legelő lepkehernyóval – ugyanezt nem lehet eljátszani. A megbénított hernyót hamar megtalálnák a madarak, hangyák vagy más ragadozók, és a darázslárva kénytelen lenne osztozni a prédasorson a gazdájával. A bénítás tehát ugrott, akkor viszont nem tanácsos kívülre akasztani a darázspetét, mert ezzel esélyt kapna a gazda, hogy megszabaduljon tőle. Az endoparazitoid fürkészdarazsak ezért a tojócsövükkel a gazda testén belülre helyezik a petéjüket, majd hagyják a sokkból felocsúdott gazdát visszatérni a szokásos napi teendőihez.
Szabadon mászkáló gazdával – például egy leveleken legelő lepkehernyóval – ugyanezt nem lehet eljátszani. A megbénított hernyót hamar megtalálnák a madarak, hangyák vagy más ragadozók, és a darázslárva kénytelen lenne osztozni a prédasorson a gazdájával. A bénítás tehát ugrott, akkor viszont nem tanácsos kívülre akasztani a darázspetét, mert ezzel esélyt kapna a gazda, hogy megszabaduljon tőle. Az endoparazitoid fürkészdarazsak ezért a tojócsövükkel a gazda testén belülre helyezik a petéjüket, majd hagyják a sokkból felocsúdott gazdát visszatérni a szokásos napi teendőihez.
A továbbiakban követjük a darázslárvát a gazda kültakarója alá. Azt hihetnénk, innentől már nyert ügye van a darázsnak, a gazdának pedig befellegzett. Ez többnyire igaz is, legalábbis a gazdára vonatkozóan, de a darázsnak még meg kell küzdenie a gazda immunrendszerével, egyszerre kell enni belőle és életben tartani addig, amíg saját fejlődéséhez szüksége van rá. És persze ott van a még a darazsakat is fenyegető probléma: a darazsak. Más darazsak.
Különféle fürkészdarazsak más és más – gyakran hátborzongató – túlélési stratégiákat, fegyvereket fejlesztettek ki, ezekből szemezgetünk a teljesség igénye nélkül.
Immunológiai kordondöntögetés
A gazdaállat immunrendszere érzékeli a darázspetét mint idegen testet a szervezetben. Válaszcsapásként a gazda immunsejtjei (hemociták) körbezárnák, betokoznák az idegen petét, ami oxigénhiányos állapotot eredményez, és még kikelése előtt elpusztítja a darázslárvát. A darázspete ebben az életszakaszában még nem tudja megvédeni magát a gazdaszervezettől, így anyai segítségre szorul. A szülői támogatást biológiai fegyverarzenál képében kapja meg. A valódi (Ichneumonidae) és a gyilkosfürkészeknél (Braconidae) a nőstény darázs a tojócsövével nemcsak a petét vagy petéket juttatja a gazdaszervezetbe, hanem specifikus poli-DNS vírusokat is. Ezek a gazda immunrendszerét támadják meg, és képtelenné teszik arra, hogy betokozza a darázspetét. A parazitoid és gazda közti harc, fegyverkezési verseny a vírusok és a hemociták által immár egy új, immunológiai fronton is zajlik.
Tudatos táplálkozás és személyes higiénia a halálsoron
A darázslárva fejlődési ideje alatt életben kell, hogy tartsa a gazdát, mert ha idő előtt elpusztul, a lebomló szövetein már nem tud kifejlődni. Éppen ezért eleinte céltudatosan elkerüli a létfontosságú szerveket. A korai lárvastádiumok a gazda zsírtestjein élnek, csak a fejlődésük legvégén támadják meg az alapvető életfunkciókat működtető szerveket. Könnyű belátni, hogy a gazda testén belül nem elég csak az étvágyat visszafogni, muszáj a salakanyagokat is visszatartani. Ha a darázslárva ürüléke a gazda testüregébe kerülne, saját táplálékát fertőzné meg (hasonlóan ahhoz, ha a gazda bélcsatornáját idő előtt kezdené ki). A darázslárvák szervezete alkalmazkodott ehhez a feladathoz: közép- és utóbelük az utolsó lárvastádiumig nem egyesül, így a salakanyagoktól csak lárvakoruk végén, közvetlenül bábozódás előtt szabadulhatnak meg. Eddigre pedig a gazdának már csak üres kültakarója emlékeztet egykori reményteljes életére.
Klónok támadása
A valódi fürkészdarazsak (Ichneumonidae) általában a legnagyobbak a különféle fürkészek között, így a nőstény gazdaállatonként csak egyetlen petét rak. Az utód ivaráról – a darazsak genetikai ivarmeghatározó rendszerének köszönhetően – a peterakás pillanatában dönthet a nőstény. A kisebb gazdaállatokba megtermékenyítetlen petét helyez, amelyből hím darázs kel majd ki, a nagyobb, ígéretesebb gazdákba pedig megtermékenyített petét, amelyből nőstény fejlődik.
A kisebb fürkészdarazsaknál, így a gyilkosfürkészeknél (Braconidae), fémfürkészeknél (Chalcidoidea) és törpefürkészeknél (Proctotrupoidea, Platygastroidea és Ceraphronoidea) több darázslárva is fejlődhet egyidejűleg egyetlen gazdaszervezetben. Az egyik lehetőség, hogy a nőstény darázs eleve több petét helyez a gazdába, akár megtermékenyített és megtermékenyítetlen petéket vegyesen. A másik lehetőség egy sajátos jelenség, a poliembriónia. A nőstény egy vagy néhány petét helyez el, amelyekben a zigóta osztódni kezd, és néhány osztódás után több sejtcsoportra esik szét. Újabb osztódásokat újabb szétválások követnek: ilyen módszerrel extrém esetben, például az apró termetű szivárvány-fémfürkészeknél (Encyrtidae), egyetlen kiindulási petesejtből akár 3000 darázslárva is kialakulhat. Ezek, természetesen, genetikailag azonosak, klónok. Ilyen mennyiségű parazitoid lárva valósággal szétfeszíti a gazdaállat kültakaróját, majd megannyi apró lyukon keresztül kirágja magát. Ennek az emberi megfelelőjét tán még a horrorkészítők is túl sok(koló)nak tartanák filmvászonra vinni…
Amikor még az ellenségem ellensége sem a barátom
A rovarok élete nem éppen vidámpark. Éhes rágók, csőrök, pikkelyes vagy fogakkal borított állkapcsok, ragadós nyelvek és selyemfonalak hálózzák be a mindennapokat. Mindezek mellett azonban talán a legnagyobb csapást a fürkészdarazsak és hasonló életmódú fullánkos rokonaik jelentik. Áldozatukat lassú, de biztos, fájdalmas agóniára ítélik. Nem mentesülnek ez alól a maguk a darazsak sem: sok fürkészdarázsfaj kifejezetten más fürkészekre szakosodott az idők során. Ők a hiperparazitoidok, azaz a parazitoidok parazitoidjai. Mielőtt megismernénk őket közelebbről, lássunk egy egyszerűbb példát, amikor darázsérdekek ütköznek a gazdatesten belül. A gazdaállatnak ilyenkor sincs miért örülnie – bárki is nyeri meg csatát a testüregében, ő már mindenképpen veszít.
Előfordul – bár ezt igyekeznek elkerülni a fürkészdarazsak –, hogy egy nőstény olyan gazdaállatba petézik, amelybe korábban egy másik darázs már belepetézett.
Mivel a gazdaszervezet jelentette táplálékforrás limitált, és idő előtti pusztulásába magával rántaná az élősködőit is, a két dudás nem maradhat meg egy csárdában. Ekkor vérre (azaz hemolimfára) menő harc veszi kezdetét, amelyben általában az első peterakó már fejlettebb, nagyobb lárvái felfalják a később érkező petéit vagy kisebb lárváit. A valódi fürkészdarazsak (Ichneumonidae) első lárvastádiumainak éppen ezért általában hatalmas, harcra termett rágói vannak. Emlékezhetünk, ők az „egy gazda - egy parazitoid” elvet vallják, így esetükben kulcsfontosságú minden hívatlan jövevény likvidálása. A későbbi lárvastádiumok rágói már normális méretűek, mert innentől már úgy sincs esélye másnak is kifejlődni, vagy kárt tenni a lárvában.
A hóhér akasztása
Merőben más a helyzet, ha a későbbi peterakó hiperparazitoid, és elsősorban nem is a gazdaszervezetben érdekelt, hanem a már benne fejlődő darázslárvára utazik. Egy parazitoid darázs számára egy hiperparazitoid maga a megtestesült karma. A hiperparazitoid darázsfaj nősténye csak akkor petézik bele egy gazdaállatba, ha abban már ott fejlődik az elsődleges parazitoid lárvája, az ő valódi célpontja. A fertőzöttség „illatát” kemoreceptorokban gazdag, érzékeny csápjaival és tojócsövével „szagolja ki”. Amikor a tojócső nem eleve a darázslárvába szúr, a hiperparazitoid első, igen mozgékony lárvastádiumára vár a feladat, hogy felkutassa a darázslárvát a gazda testüregében, majd puha lárvabőrén bejáratot rágva belülről eleméssze. A szerencsétlenség és szenvedés e „matrjoskababa-szerű” láncolatában a legkisebb „baba” juthat csak el a kifejlett életszakaszig. De még hiperparazitoidnak lenni sem életbiztosítás, mert nekik is lehetnek hiperparazitoidjaik…
A kőszívű ember darazsai
A Baradlay fivérek története az egyik legismertebb irodalmi példa a testvéri önfeláldozásra. A poliembrióniás fürkészdarazsak azonban nem írnának könyvet erről, mert náluk ez természetes, mindennapi jelenség. A szivárvány-fémfürkészek sok fajánál a lárvák, bár klónok, mégsem teljesen egyformák. Egy részük egyfajta harcos kaszttá válik, a többieknél, a „hagyományos” darázslárváknál jóval mozgékonyabb, és erősebb rágókat növeszt. Feladatuk, hogy megvédjék testvéreiket az esetlegesen felbukkanó más darázslárváktól. Ez egyben életcél is, mert a harcos lárvák nem tudnak a későbbiekben kifejlett darázzsá alakulni.
A megíratlan horrorkönyvünk képzeletbeli, hemolimfa-áztatta lapjait most becsukjuk. Bízom benne, hogy a sok szenvedés és halál mellett meg tudtam mutatni valamit abból a lenyűgöző komplexitásból is, ami e parányi, szabad szemmel sokszor alig látható darazsak életmenetét jellemzi. Herman Ottó szavainál szebb, találóbb lezárást el sem lehetne képzelni:
„E darazsak leginkább mutatják ki azt a csodaszerűséget, amelyet az anyatermészet az életet korlátozó, s így az életet az egyensúly értelmében szabályozó eszközeiben kifejt, amidőn az életet élet árán nemcsak a közönséges anyagcsere, hanem valóságos életcsere útján fakasztja.”