Halálfalók és belső vívódások
2015.10.12.Írta: Vas Zoltán, rajz: Szőke Viktória
A sárga-fekete egyenruhás társas darazsakat azok is ismerik, akik kevéssé vannak otthon a rovarok világában. Gyakran túlzott félelem vagy ellenszenv célpontjai. Ennek oka a rettegett “darázscsípés” – amely kifejezés alighanem súlyosan sértő lenne egy darázs számára, hiszen ők nem csípnek, nem harapnak, hanem szúrnak a fullánkjukkal. A fullánk hosszú evolúciós út során lett a peték lerakását szolgáló tojócsőből méregmiriggyel kapcsolt félelmetes védekező- és támadófegyver. Rendkívül figyelemre méltó szerkezet, érdemes közelebbről is megismernünk a működését.
A fullánk a tojócső módosulása, így csak a nőstény darazsakon (a királynőkön, a fejlett ivarszervű lányaikon és a csökevényes ivarszervű dolgozókon) alakult ki. A peterakásban már nincs szerepe. Használaton kívül behúzódik a potroh utolsó hátlemeze és haslemeze közé. Akkor látható csak, ha a darázs már “kivonta fegyverét”.
A tényleges fullánk (a valahai tojócső) szintén páros, lándzsaszerű kitintüske, ami a tok szétnyílásakor előretolódik. Még mélyebbre fúródik a szövetben, és mintegy csatornát képezve, a szövetbe vezeti a hozzá kapcsolt méregmirigyek váladékát. A méreganyag hisztamint, dopamint, szerotonint, kinint, noradrenalint, továbbá különböző enzimeket (kolineszteráz, foszfolipáz, hialuronidáz, proteáz) és poliszacharidokat tartalmaz. A lódarazsak mérgében a jelentős mennyiségű acetilkolin a szívműködésre hatva vérnyomásesést okoz. A savas és lúgos összetevőket külön méregmirigyek állítják elő és tárolják, váladékuk csak szúráskor egyesül. A darazsak fullánkja kevésbé fogazott, mint a háziméheké (Apis mellifera), így könnyen visszahúzható, nem szakad bele az emlősök bőrébe, és többször egymás után is képesek szúrni vele.
Fullánkja nem csak a társas darazsaknak van, hanem népes rokonsági körükből számos magányos életmódú darázs- és méhfajnak, illetve a társas méheknek és hangyák többségének is. Velük azonban sokkal ritkábban kerülünk olyan konfliktushelyzetbe, hogy szúrásig fajuljanak az események, pedig ezek a fajok lényegesen többen vannak. Kivétel ez alól talán csak a háziméh, amelyet bár barátságosabb természetűnek vélünk, agresszívabb, mint sok darázsfaj.
Mindössze 20 társas darázsfaj él Magyarországon, ami szinte elenyészően kevés a nagyjából tízezres fajszámú hazai hártyásszárnyú-faunában (a hártyásszárnyúak a különféle darazsakat, hangyákat és méheket magába foglaló rovarrend neve). Ráadásul ebből a 20 társas darázsfajból is döntően öt faj képviselőivel szoktunk – akarva-akaratlanul, bár jobbára az utóbbi módon – találkozni, és ebből az ötből is három faj kimondottan konfliktuskerülő. Némelyikük még a fészke közelében is kifejezetten toleráns, különösen a papírdarázsfajok (Polistes fajok) – ami szerencsés egybeesés, mert leggyakrabban ezek fészkelnek emberi épületek falán és belsejében. A termetes lódarazsak (Vespa crabro) sem konfliktuskeresők, leginkább a fészkek közelében hajlamosak támadásra (a lódarázsfészek pedig, még ha rejtett is, messziről észrevehető a folyamatos, erőteljes zúgó hangról). A német darázs (Vespula germanica) és a kecskedarázs (Vespula vulgaris) már temperamentumosabb jellem, a legtöbb szúrás ennek a két fajnak a számlájára írható. Mentségükre legyen mondva, fészkeik általában földalattiak, és háborítatlanabb helyeken épülnek, így jobbára csak a portyázó brigantikkal találkozhatunk, nem a teljes városállammal.
Miután ennyit megtudtunk a fullánk felépítésről és működéséről, bizonyára felmerül az a kérdés is, hogyan kerülhető el a mélyreható találkozás vele. Általánosságban csak néhány hasznos tanács fogalmazható meg, bár ezek némelyike ténylegesen életet is menthet.
Amit azonban ekkor a potroh végéből kinyúlva látunk, nem a tényleges fullánk, hanem a valahai tojócső páros tokja. Hogy megértsük a fullánk felépítését, képzeljünk magunk elé egy injekciós tűt, amire rá van húzva a tűt védő hosszúkás műanyag kupak. Ez a kupak a hosszanti vonala mentén végigvágva két félből áll, amelyek kisebb mértékben elmozgathatók, így utat adhatnak a belül lévő – szintén hosszanti irányban két félből álló – tűnek. Nos, hasonlatunkkal élve, a fullánk azon része, amit szúráskor látunk, az a képzeletbeli injekciós tűnk kupakja. Ez a rész üti át a kültakarót (legyen az egy emlős bőre vagy kitinpáncél), és ha ez megtörtént, kissé szétnyílva utat enged a jóval finomabb felépítésű tényleges fullánknak.
A helyzet kulcsa legtöbbször a higgadtság, a teljes mozdulatlanság, legalábbis a hirtelen mozdulatok kerülése. A darázs nem támadni jön, és ha nem érzi magát veszélyben, nem is keresi a bajt. Az összetűzések döntő többsége így elkerülhető. Szerencsétlen eset, ha a darazsak a fészküket érzik veszélyeztetve, ilyenkor csapatosan támadhatnak. Nyílt terepen, ha nincs a közvetlen közelünkben biztos menedék, ekkor is célszerűbb mozdulatlannak maradni (akármilyen idegpróbáló is), és kézzel takarni az arcot, nyakat, mint futásnak eredni, ugyanis gyorsabban repülnek, mint ahogy mi futunk. Mozdulatlanul maradva néhány szúrást valószínűleg el kell szenvednünk, de a kitüntető érdeklődésük így hamar alábbhagy.
A szövetekbe kerülő méreganyag fájdalmas gyulladást idéz elő, ami napokig is tarthat, de a duzzanat, ha nem lép fel allergiás reakció, nem haladja meg a nagyjából 200 forintos érme nagyságát. Szapora pulzus, ziháló légzés, szédülés, rosszullét esetén azonnal orvoshoz kell fordulni, mert ezek a tünetek allergiás reakcióra utalnak. A darazsak mérge összességében lúgos kémhatású, így a szúrás helyén kialakuló gyulladás savas kémhatású anyagokkal (pl. citromlé) mérsékelhető. Ezzel szemben a méhek mérge savas, így lúgos kezelés ajánlott (pl. szódabikarbóna).
Leggyakrabban akkor végzetes kimenetelű a szúrás, ha a darázs a szájüregbe vagy a garatba kerül. Ekkor a szúrás hatására keletkező szövetduzzanat különösebb allergiás reakció nélkül is elzárhatja a légutakat, és fulladást okozhat. Ezt azonban elkerülhetjük, ha a nyári időszakban mindig átlátszó pohárba kitöltve isszuk a cukros üdítőket vagy a sört, nem pedig dobozból, amibe időközben észrevétlenül belemászhatott egy darázs. A másik kritikus eset, ha valaki allergiás a darazsak mérgére, és a szerveztében anafilaxiás sokk alakul ki. Az allergia azonban szűrhető, így aki allergiás, felkészülhet a szúrás esetére azzal, hogy magánál tartja a szükséges gyógyszereket (pl. adrenalin-injekciót). Ráadásul a darazsak és a méhek mérgére fellépő allergia immunterápiával meg is szüntethető.
Kétségtelen, hogy a társas darazsak nem az ember legjobb barátai, de ez legalább ennyire igaz fordítva is. Együtt lehet azonban élni velük, mert a viselkedésük, a bizonyos helyzetekre adott válaszreakcióik jobbára kiszámíthatók. Emiatt elsősorban az ember felelőssége a “megnemtámadási paktum” fenntartása, hiszen mégsem várhatjuk el a darazsaktól, hogy jól értelmezzék egy annyira kiszámíthatatlanul és gyakran ésszerűtlenül viselkedő faj reakcióit, mint a miénk.
Forrás: Papp, C.S. & Swan, L.A. 1983. A guide to the biting and stinging insects and other arthropods. Entomography Publications, Sacramento, CA, USA.
Fotók: www.artflakes.com/en/products/gallische-feldwespe-polistes-dominulus (by Alfred Schauhuber); www.creepycrawlies.info