Magas rangú türkmenisztáni delegációt fogadott a Magyar Természettudományi Múzeum
2023.10.05.A Csodabogyós-barlang kincsei
2023.12.10.Szerző: Bálint Zsolt (Lepkegyűjtemény)
A barokk kor jezsuita iskoláiban egyedülálló módon tanították a ma természetismeretnek nevezett tantárgyat. A kíváncsiságból fakadó megfigyelés és a kísérletezgetés nem maradt elméleti vagy bölcseleti síkon. A jezsuita atyák nem hipotéziseket gyártottak, hanem miután a tapasztalatokat összegyűjtötték és rendszerezték, átültették azokat a gyakorlatba.
Mindez kiválóan tetten érhető volt a nemesi származású fiatalok nevelésére létrejött bécsi jezsuita kollégiumban, amelyet az 1749-ben alapítványtevő Mária Terézia uralkodóról Theresianumnak (Tereziánumnak) neveztek el. Bár a jezsuiták alig negyed évszázadig vezették, ezalatt is nagyszerű eredményeket ért el, és a legkiválóbbak kiválóságai nevelkedtek a falai között, hogy csak magyar családokat említsek: Apponyi, Batthyány, Csáky, Hadik, Pálfy, Révay, Széchényi, Szluha…
Didaktikus lepkegyűjtés
A természeti tárgyak gyűjtése gazdag, ráérő emberek hóbortja volt. Naturalia-gyűjteményeiket erre a célra fenntartott díszes termekben tárolták, s ezeket többnyire a nagy nyilvánosság előtt is rendszeresen megnyitották. A tárgyak nagyobb csoportokban, de azon belül rendszertelenül lettek kiállítva, köztük a lepkék is. Az olyan jezsuita iskolákban, mint a nagyszombati, a grazi vagy a bécsi, a természetrajzi gyűjtemények didaktikai szerepet kaptak. A tanrendbe külön természetrajzi órákat iktattak, a környékre rövid gyűjtőkirándulásokat tettek. A kollégiumok elkülönített helyiségekben tartották a természetrajzi gyűjteményeket, ahol a tanulók a reggeli és a kora esti szabadidejüket tölthették, az atyákkal együtt tanulmányozva az anyagokat.
A Tereziánumban nagy hangsúlyt fektettek az ismeretek gyakorlati alkalmazására. A rendszeres kirándulások során bejárták a vidéket, és nemcsak a Mödling vagy a Baden környéki hegyekbe, hanem a messzebb levő Schneeberg vagy a Rax havasaira is eljutottak. A tanulmányi utakon összegyűjtött lepkéket, egyéb rovarokat és növényeket a jezsuita atyák rendszerezték azzal a szándékkal, hogy a tanulók alaposabban megismerhessék a Bécs környéki élővilág sokszínűségét, meglátva a teremtés nagyszerűségét, és a gyakorlatban is felismerhessék a hasznos növényeket és károsítóikat.
Ennek megkönnyítését újfajta eszközökkel próbáltak elősegíteni. Például a kollégiumban entomológiát (rovartant) is tanítottak, amelynek egyik ága a lepidopterológia (lepkészet). A császári botanikus kertben folyt gyakorlatok és a kirándulások során megkülönböztetett figyelemmel gyűjtötték a hernyókat, hogy tanulmányozhassák a lepkék csodálatos metamorfózisát, azaz teljes átalakulását, ami tetten érhető a pete, a hernyó, a báb és a lepkeimágó fejlődési alakokban. Az erre a célra felhúzott kerti pavilonban nevelték a növékenyeken talált hernyókat, majd a bábokból kikelő lepkéket felpreparálták. Később a példányokat a jezsuita atyák segítségével meghatározták, és besorolták saját gyűjteményük vagy a tereziánumi kollekció megfelelő rendszertani helyére.
Lepkészkedő tereziánumi jezsuiták
Néhány jezsuita különös szenvedéllyel kutatta a lepkéket, de felfedezéseiket nem tárták a nagy nyilvánosság elé. Munkacsoportban dolgoztak, eredményeiket az általuk úttörő módon alkalmazott Linné-féle rendszerbe szerkesztették, megfigyeléseiket témák szerint csoportosították, az ismereteket összegezték, majd ezek alapján következtetéseket vontak le nemcsak a lepkék rokonsági viszonyaival kapcsolatban, hanem a kertművelés és mezőgazdaság számára fontos kérdésekben is. Kutatásaim során fény derült arra, hogy a tereziánumi jezsuita atyák közül név szerint kik is lepkészkedtek. Közülük nem egynek fontos magyarországi kötődése volt:
Michael Denis (1729–1800): a Tereziánumban esztétikát és irodalomtörténet tanított, de rovartant is oktatott a fiataloknak. A feloszlatás után a császári könyvtár igazgatója volt. Festetics György grófra (1755–1819), a keszthelyi Georgikon létrehozójára különösen nagy hatást gyakorolt. Szabadelvű körökben rendkívüli népszerűségnek örvendett, a hazánkban kialakuló Osszián-kultusz (amelynek Arany János is hódolt) tőle eredeztethető.
Anton Hohenwarth (1730–1820): A Tereziánumban 1761 és 1768 között tanított történelmet. Denisszel – akivel még grazi tanulóéveikben ismerkedtek össze – egész életében szoros barátságban maradt. A rend feloszlatása után Trieszt püspöke lett, majd 1794-ben kinevezték bécsi érsekké. Egyházmegyéjének ügyeit különös gonddal kísérte, fellépett Napóleonnal szemben, bensőséges viszonyt ápolt az uralkodói családdal, a császár gyóntatója is volt. Számos magyar katolikus nemesi családdal közeli kapcsolatban állt.
Ludwig Mitterpacher vagy Mitterpacher Lajos (1734–1814): 1762-től a Tereziánumban elsősorban hitoktató volt, de mást is tanított (agrárium, filozófia, latin). Előtte a Batthyány családnál volt nevelő. A feloszlatás után a Pázmány alapította Nagyszombati Egyetemre került, majd azzal együtt Budára költözött. Itt kinevezték a mezőgazdasági tanszék professzorának. Tankönyveket írt, ezeket a császárság szinte mindegyik nyelvére lefordították.
Mathias Piller vagy Piller Mátyás (1733–1788): 1763-tól dolgozott a Tereziánumban katekista és felügyelői minőségben. A feloszlatás után Nagyszombatba, majd Budára helyezték. Az egyetemen ő lett az általános természetrajz professzora. Jelentős ásvány-, növény- és rovargyűjteménye volt, melyet Nagyszombatról Budára is magával vitt. Ő írta az első magyar nyelven is megjelent természetrajztankönyvet. 1782-ben császári rendeletre Mitterpacher társaságában a szlavóniai Pozsega megyébe utazott, az ottani gázkitörések tanulmányozására. Jelentésükben a természeti jelenségek és népszokások bemutatása mellett több állat- és növényfajt is leírtak a tudomány számára.
Ignaz Schiffermüller (1727–1802): 1759-től dolgozott a Tereziánumban, polgári és katonai műszaki rajzot tanított. Kidolgozta a színek rendszerét, amelyet 1772-ben könyvben publikált. Ezzel párhuzamosan a diákoknak entomológiát oktatott, és lepkegyűjtésbe fogott, az így szerzett példányokat Linné rendszere alapján sorolta be a gyűjeményébe. A feloszlatás után kinevezték a linzi Északi Alapítvány kurátorának. Forschbergben kollégiumot alapított, és ökonómiai szemléletű botanikus kertet létesített.
A jezsuita lepkekönyv
Egyre gyarapodó lepkészjegyzeteiket az atyák összeszerkesztették azzal a céllal, hogy a tanulók és a tanárok kezébe adják könyv alakban. A munkájukhoz írt előszó 1771-es keltezésű, s bár két 1772-ben megjelent forrás is említi könyvüket, feltehetően a feloszlatás miatt okozott zűrzavar következményeként csak később, 1775-ben jelenhetett meg. A könyv címe magyar fordításban: Híradás a Bécs környéki lepkék rendszeres munkálatairól (Ankündung…), s összesen öt fennmaradt példánya ismert. Egy évre rá ugyanez a mű, de más címmel látott napvilágot: Bécs környékén előforduló lepkék rendszertani jegyzéke (Verzeichniss…), amelyből ugyancsak féltucat példányt tartanak nyilván. Viszont több könyvtárban is fellelhető az 1801-es kiadás, amelyet a német Karl Illiger (1775–1815) jelentetett meg bőséges jegyzetanyaggal.
Minthogy a címoldalak szerint a könyvet a Tereziánumban dolgozó jezsuiták adták ki, sokáig egyszerűen „A jegyzék”-ként utaltak rá, vagy a kollégium gyűjteményeit kezelő Ignaz Schiffermüller személyéhez kapcsolták. A digitalizációs kor egyik nagyszerű fejleménye, hogy a könyvtárak mélyén féltve őrzött ritkaságok egy része hozzáférhetővé vált, köztük az Ankündung és a Verzeichniss példányai is, és feltárult, kik is voltak a tereziánumi lepkészkedő jezsuita tanárok.
Úgy tűnik, az Ankündungot egy nagyobb lélegzetű munka előfutárának szánták, emiatt csak a bevezető rendszertani része készült el 1771-ben. Ezzel a címmel szándékoztak megjelentetni, már ki is nyomatták, s az ívek már csak az összehordásra és a kötészetre vártak. De a feloszlatás után bizonyossá lett, hogy a nagy mű folytatásához szükséges háttér, a lelkes tanuló ifjúság és a tanári kar szétzilálódik. Schiffermüller úgy döntött, megváltoztatja a címlapot, és úgy küldi szét a könyvet a kereskedőkhöz. Így született a „Verzeichniss”.
Az Ankündung mérföldkőnek számít a lepkészeti irodalomban. A Linné műveiben felsorolt és szűkszavú diagnózisok alapján ismert négyszázötven lepkefajhoz a jezsuiták még hatszázötvenet hozzáadtak, tehát ezeregyszáz lepkefaj Bécs környéki előfordulásáról adtak hírt. Könyvük abban újdonság, hogy a lepkék fejlődési alakjainak ismeretében próbálták bemutatni és rendszerezni a fajokat, majd kapcsolatba hozni a környezettel. A könyv azért is különleges, mert ugyan a Linné által bevezetett latin nyelvű kettős nevezéktant alkalmazza, de a diagnózisok már németül szerepelnek benne, előmozdítva ezzel a nemzeti öntudatot és a német irodalmi nyelv terjedését a fogékony ifjúságban.
Kétszázötven év távlatából kézbe véve, számos érdekességre bukkanhatunk a könyvben. Felfedezhetjük, hogy abban az időben pár mérföldre Bécstől a hegyekben Mödling környékén még repült a Nagy apolló (Parnassius apollo). Ennek a szép pillangónak az állományai a klímaváltozás következtében az utóbbi évtizedekben felhúzódtak a havasokba, burgenlandi és alsó-ausztriai népességei vagy eltűntek, vagy jelentősen megritkultak. Erdélyből állítólag ki is pusztult. Figyelemmel szemlézhetjük a Vetési mezőc (Agrotis segetum) kapcsán írt, részletekbe menő fejezetet, hogy milyen módon ismerhető fel a kártétele, és miképpen lehet védekezni ellene. És a Tereziánum tanárai különítették el elsőként a két nagyobb, Európában honos Pávaszemféléket (Saturniidae) képviselő fajt, rámutatva, hogy a férfitenyér nagyságú nagyobbik faj hernyója körtefákon (Pyrus communis), a feleakkora kisebbiké pedig kökényen (Prunus spinosa) él. Ezt tudományos nevükkel is kifejezik: Bombyx pyri és B. spini. Ez a két lepke Bécstől nyugatra Közép-Európában már nem tenyészik, ezért különlegességnek számítottak. És még hosszasan lehetne sorolni az érdekességeket.
A gyűjtemények sorsa
A Tereziánumban hirdették ki a rend feloszlatását elrendelő pápai bullát. II. József magát az intézményt is megszüntette 1782-ben. De még ez előtt Mária Terézia a legtöbb jezsuita tanárt hivatásának megfelelő új helyre rendelte. Schiffermüller a Tereziánum rovargyűjteményeit, köztük a lepkéket új állomáshelyeire is magával vitte, és ott kutatási, oktatási és szemléltetési célokra használta őket. A tárlófiókokban fellelhető hallatlan
gazdag anyagról számos kortárs is beszámolt, mivel Schiffermüller rezidenciája egyfajta tudós zarándokhellyé vált. Halála után a gyűjteményt a kiváló botanikus hírében álló I. Ferenc király megvásárolta a császári természetrajzi gyűjtemények számára. 1848. október 31-én a Bécsben kitört lázongás alatt a Hofburg könyvtára és az ott levő természetrajzi gyűjtemények, köztük Schiffermüller lepkéi is porrá égtek.
Piller Mátyás 1777-ben Nagyszombatba került, ahol a Pázmány Péter alapította jezsuita egyetemen természetrajzot tanított. Az egyetem áthelyezésével Piller maga is Budára költözött, ahová magával vitte gyűjteményeit is Halálát követően, 1792-ben ezeket katalogizálták, és az örökösök az egyetemnek ajánlották fel őket megvételre. Az ásványgyűjtemény ma az Eötvös Loránd Tudományegyetemen található, a herbárium pedig a Magyar Természettudományi Múzeumban. Piller rovargyűjteményének példányai az évszázadok viszontagságai alatt megsemmisültek.
Mindent Isten nagyobb dicsőségére
A jezsuiták lepkészkedésében is tetten érhetjük a Szent Ignác-i programot – ad maiorem Dei gloriam. Mára elfelejtettük, vagy talán soha nem is volt közismert, hogy a jezsuita iskolákban oktatták először a természetrajzot Linné növény- és állatrendszertanára alapozva. A jezsuiták
iskolák gyűjtettettek diákjaikkal először növényeket és rovarokat didaktikus célból. Visszatekintve ez ma már természetesnek tűnik, de akkor nem volt kézenfekvő. Megemlíthető például, hogy volt olyan botanikus, aki Linné növényosztályozási rendszerét azért támadta, mert az ivarszervek alapos elemzése nyomán a porzók számának ismeretére épült, ezért szalonképtelennek tartotta – illetlenség volt erről beszélgetni. A jezsuita atyákat ez nem zavarta, hiszen ők a valóságot látták. Őket nem jellemezte sem a kettős beszéd, sem a kettős gondolkodás. Az igazság megismerésének vágya vezette őket, és az, hogy munkájuk az emberek minél nagyobb hasznára váljék, ami végül is Isten dicsőségét hirdeti.
Természetrajzi gyűjteményeiket sem különlegességként tartogatták a rezidenciákon vagy a kollégiumokban, hogy a látogatóknak legyen mit mutatni, és kellemesen elbeszélgetni politikamentes dolgokról. A tanuló ifjúságot bevonva fejlesztették kollekcióikat, és segítségükkel mélyítették el a valóságról alkotott felfogásukat, természeti ismereteket. Nem véletlen, hogy Mitterpacher és Piller írta a Szent Korona országaiban működő egyetemeken rendszeresített első természetrajzi, mezőgazdasági és ásványtani tankönyveket. Nem véletlen, hogy éppen Schiffermüllert bízták meg a rend vagyonából létrehozott Északi Alapítvány kezelésével, aki ebből azon nyomban újabb kollégiumot alapított, faiskolát és botanikus kertet létesített. És az sem véletlen, hogy I. Ferenc, akit kortársai botanikus császárnak neveztek, létrehozta korának legnagyobb természetrajzi gyűjteményét: gyóntatója Anton Hohenwart volt, az áldott emlékű főpap, aki tereziánumi éveiben lepkegyűjtéssel is foglalkozott…
A természetrajzos hagyomány egészen a XX. század végéig folytatódott. A jezsuita atyák tudták, milyen fontos eszköz ez az Istenhez vezető úton, és mind a pécsi, mind a kalocsai főgimnáziumban jelentős természetrajzi szertáraik voltak, a tanári karban elismert tudósokkal. Az egyházi iskolák megszüntetése után a kommunista diktatúra a nép nevelését új alapokra helyezte, de a természetrajz tanítását sokáig meghagyták a régi keretek között. A biológiatanár még az én időmben is kiadta feladatnak, hogy a vakáció alatt növény- és rovargyűjteményt kell összeállítani. Ez csak mostanra tűnt el, mivel az orwelli vagy a Huxley-féle „szép új világ” programjának megvalósítását akadályozza. De az Egyház felismerte a veszélyt, és egyetemein egyre nagyobb hangsúlyt ad a biológiának, az élővilág ismeretének, és próbálja feltárni a teremtett állatok és növények sokféleségének szerepét, és kapcsolódásukat az emberi társadalmakhoz. Ezzel is hű marad az evangélium tanításához, hogy jó gazdaként az Atya akaratának megfelelően cselekedjen: élet legyen, és az bőségben legyen.
Nyomtatásban megjelent: A Szív Jezsuita Magazin, 109(7-8): 72-75.
Bővebb, angol változat: Lepidoptera Novae, 16(2): 115-126.