A kipusztult magyar szemőc (Melanargia russiae) üvegskatulyás múzeumi példánya
A Kárpát-medence lepkefaunáját közel két évszázada kutatják a lepkészek. Bár a fajok elterjedése és gyakorisága feltűnő módon változhat, eddigi megfigyeléseik szerint csak nagyon kevés lepkefaj pusztult ki. Egyikük a magyar szemőc vagy magyar sakktáblalepke (Melanargia russiae), amelynek a Kárpát-medencében egy bennszülött, különleges ökológiai formája fordult elő.
A fajt a XVIII. század végén gyűjtötték először az dél-oroszországi sztyeppvidéken. Első magyarországi előfordulását 1816-ban jelezték nyomtatásban, amely szerint Georg Dahl bécsi rovarkereskedő Buda környékén nagy számban gyűjtötte. Frivaldszky Imre naplójában 1830-ból jelzi a pesti Ördögmalomtól (a mai Dagály strandfürdő környéke). Négy évtized múlva már arról tudósít, hogy Budapest környékéről kipusztult a lepke, de a peszéri erdőben, ahol az 1850-as években bukkant rá, még gazdagon tenyészik. Ezen a területen 1912-ben látták utoljára a fajt jelentős egyedszámban, majd az I. világháborút követően nyoma veszett. Kipusztulásának okát nem ismerjük biztosan, de feltételezzük, hogy elsősorban emberi tényezők idézték elő.
Valószínűleg Buda környékén fogott magyar szemőc vagy magyar sakktáblalepke (Melanargia russiae), mely Koy Tóbiásnak (1757–1829) a Magyar Természettudomány Múzeumban őrzött gyűjteményből származik. A Koy-gyűjtemény minden egyes lepkéjének saját, méretéhez igazított üvegskatulyája van (kép: Katona Gergely)
A magyar szemőc Kárpát-medencei példányai nemcsak tudománytörténeti értéket képviselnek, hanem egy olyan folyamatnak a bizonyítékai, amelyet az emberi tevékenység akasztott meg. A közelmúltban végzett genetikai vizsgálatok ugyanis arra utalnak, hogy a faj pannóniai állományai megindultak a faji elkülönülés útján, és ha számukra kedvezőek maradtak volna a környezeti viszonyok, a Kárpát-medence faunájában előbb-utóbb új bennszülött faj jelenhetett volna meg.
Szerző: Bálint Zsolt (Lepkegyűjtemény)