Közönséges erdeimókus

Közönséges erdeimókus (Sciurus vulgaris)

Az Erdőkerülő foglalkozás egyik legnagyobb sztárja a montírozott mókus a Zöld Teremben, de agyonszeretgetett darabja a Természetbúvár Teremnek is. Élő mókussal Budapesten könnyedén találkozhatunk közparkokban, erdőkben, temetőkertben, magánkertekben is. A parkok mókusai jobban hozzászoktak az emberekhez, gyerekekkel is viszonylag közelről megfigyelhetőek. Gyakori tévhit, hogy a mókusok téli álmot alszanak. Pedig ha egy napsütéses téli napon kimegyünk a Népligetbe, a Margitszigetre, máris láthatjuk, ahogy a madáretetőn „potyáznak”, eszegetik a madaraknak kitett napraforgót.

Hűvösebb napokon meglapulhatnak a fészkükben, de nem változik meg úgy a szervezetük működése, mint a sünöknél. Ha a mókusnak volna uzsonnáscsomagja, kerülhetne bele dió, mogyoró, gomba, madártojás, rügyek és hernyók is, hiszen ezeket mind fogyasztja.

A tobozt pedig úgy csutkára rágja, mint mi az almát. Gondosan hőszigetelt fészkét a lombkoronában, körülbelül hat méterrel a föld felett építi. Előfordulhat, hogy odúba költözik be, de nem szükségszerűen odúlakó. Viszont éppúgy elrejti télire az élelmét, mint a szajkó: sok, kis, föld alá ásott élelemraktára van, ezek egy részéről meg is feledkezik. Nem ragaszkodik a saját raktáraihoz, más mókusokét is szívesen megdézsmálja.

Magyarországon védett, de közeli rokona, a szürke erdeimókus (Sciurus carolinensis) hosszú távon veszélyeztetheti állományait. A szürke erdeimókust a 19. század végén Észak-Amerikából telepítették Angliába, ahol már súlyos csapást mért a közönséges erdeimókus állományaira. Európai rokonánál nagyobb, erősebb, ügyesebb, a telet is jobban viseli, mert zsírréteget halmoz fel a bőre alatt, ráadásul a mi mókusunkra veszélyes himlővírust hordoz.

 

Szerző: Lovranits Júlia (Közművelődési Osztály)