Geológuskalapáccsal a lábasfejűek nyomában 2. rész - Chile

A Nequén-medence után Chilében kerestek kora kréta kori ősmaradványokat a Magyar Természettudományi Múzeum paleontológusai. A tájnál talán csak az időjárás volt változatosabb: a párás, üdezöld csendes-óceáni partvidéken a folyamatos esőzések, a Rio Simpson folyó völgyének meredek partfalán a szélviharok nehezítették a kutatást.

A Cerro Castillo örökké havas tömbje alatt kanyarog a Carretera Austral, a nagy Déli országút. Utolsó szakaszát, amely egészen az 500 lelket számláló Villa O'Higgins nevű településig vezet, 2000-ben fejezték be.  Villa O'Higgins-nél csak az útnak van vége, mert Chile  egészen a Tűzföldig nyúlik, amelyen túlmár az Antarktisz kezdődik.. Az út Villa O'Higgins-nél nekiszalad egy kiterjedt jégmezőnek (Campo Hielo Sur), amin csak jégcsákánnyal és kötéllel lehet átkelni. Aki autóval szeretne az ország legdélebbi részére eljutni, annak át kell átmennie Argentínába, hogy megkerülhesse a hómezőt.

Az Andok és a Csendes-óceán közé szorult Chile mintegy 4300 km hosszan szegélyezi Dél-Amerika partvidékét. Északon az Atacama-sivatag terül el, délen Patagónia, ahol az egyre alacsonyabb hegyek között kanyargó gleccserek óriás tavakat táplálnak. A lakosság túlnyomó része a fővárosban és tágabb környeztében, a Központi-völgyben (Valle Central) él, az északi és a déli végek nagyon ritkán lakottak.
Az egyszerűség kedvéért a keskeny országot számokkal jelzett régiókra osztották, igaz, a számok mellett újabban megint a régiók egy-egy városának nevével jelölik a területeket.  Úti célunk a délen fekvő XI. régió (Aisén, de írják Aysen-nek is), melynek fővárosa Coihaique.  A régió teljes neve: Región Aisén del General Carlos Ibáñez del Campo. Sok máshoz hasonlóan egy generálisról nevezték el – ez sokat elárul a dél-amerikai lelkületről. 
A „régió” alatt egy hosszú, keskeny, ám területét tekintve Magyarország méretű földdarabot kell érteni, ahol írd és mondd, nagyjából 91 ezer ember él –valamivel kevesebb, mint mondjuk Székesfehérváron. 
Aisén régiót egyetlen út, a nevezetes Déli országút, a Carretera Austral köti össze a nagyvilággal, pontosabban az ország északi részével. Ennek a nagy része aszfaltozott, de ott is jó minőségű, ahol nincs burkolva. A Carretera Australt még Pinochet tábornok kezdte építtetni, ezért sokáig szerényen az ő nevét viselte az út, amelyet ma nemes egyszerűséggel a 7-es számmal jelölnek a térképek. A több mint 1200 km hosszan kanyargó utat főként katonák építették, állítólag sokan meghaltak, mire elkészült. 1988-ban adták át a forgalomnak.

Feladatunk az volt, hogy olyan, a kréta időszak elején lerakódott tengeri rétegsorokat (földtani szelvényeket) találjunk, amelyekből minél nagyobb számban gyűjthetők az egykori élőlények maradványai. Elsősorban lábasfejűek (Cephalopoda) – főként ammoniteszek – kövületeit kerestük. Ezeknek az állatoknak ugyanis nagyon gyors volt az evolúciójuk , így kiválóan alkalmasak arra, hogy segítségükkel tagoljuk a földtörténeti múltat. Abban is reménykedtünk, hogy kis szerencsével olyan rétegsort is találunk majd, amelyben hullott vulkáni anyag (tufa) nyomaira bukkanunk, és a tufából nyert ásványszemcséken radiometrikus méréseket végezhetünk. A végső cél az ammoniteszeken alapuló koradatok radiometrikus kalibrálása volt.

Napokat töltöttünk a gyűjtésre legmegfelelőbb szelvény kiválasztásával. A mélyen bevágódó folyók partjai kínálták a legígéretesebb lelőhelyeket.

A Csendes-óceánhoz közeli partokon a sok eső nehezítette a szelvények felkutatását. Errefelé rengeteget esik. Puerto Cisnes („Hattyúk Kikötője”) közelében pl. évente 4500 milliméter, azaz 4 és fél méter csapadék hull. Puerto Aisen környékén kicsit jobb a helyzet, ott évente csak 3 méter eső esik. Mindezeknek köszönhetően a vidék párás és gyönyörű zöld. A nagyanyáink kertjéből ismert cserepes virág, a karcsú csüngőke (köznapi nevén: chilco azaz a Fuchsia magellanica) itt olykor 3 méter magas bokorrá nő – lecsüngő piros virágairól mindig csöpög a víz. Kelet felé haladva gyorsan csökken a csapadék mennyisége, a hegyek lábánál pedig már alig esik. Chile Chico („Kicsi Chile”) környékén mindössze 230 mm csapadék hull évente, azaz a vidék már sivatagnak tekinthető.

Víztől csöpögő Fuchsia virágok

Örökké nedves erdők és párába burkolódzó vízesések Aisén partjainak közelében.

Nem baj, ha sokat esik, mert az út szélén megnő az esernyő. Ez a lapulevélre emlékeztető hatalmas növény a nalca (Gunnera tinctoria). Vastag, rostos szára nyersen is fogyasztható, íze a rebarbaráéhoz hasonlít.

A vidék első telepesei a XIX. század végén érkeztek, a többségük pedig csak a XX. század elején. Kellett a legelő az állatoknak, ezért nekiláttak az örökké vizes mérsékeltövi esőerdők felégetéshez. Az esőtől nyirkos fák bizonyára nehezen kaptak lángra, de az 50–60 éven át tartó módszeres pusztítás meghozta a várva várt eredményt – hatalmas területekről sikerült kiirtani az erdőt. Az állva elpusztult, majd később többnyire kidőlt fák ma is ott hevernek a hegyek oldalában, völgyek mélyén. A helyi lakosság lényegében ezzel fűt azóta is. 

Az évtizedekkel ezelőtt felégetett erdő. Ha repülővel érkezünk, már a magasból feltűnnek a zöld mezőkben ezüstösen fénylő, halott faóriások.

Legígéretesebb szelvényünk a Rio Simpson partjának meredek fala volt. Több napot töltöttünk a kövületek réteg szerinti begyűjtésével és a rétegsor dokumentálásával. 

Az ősmaradványokat a rétegsor alsó, fekete, kőzetlisztes szakaszából gyűjtöttük. A meredek hegyoldalban csak üggyel-bajjal lehetett megállni, a munkát ráadásul az örökké fújó viharos szél is nehezítette. Az ebédre magunkkal vitt szendvicseket a fal tövében, a szélcsendes folyóparton fogyasztottuk el. Ekkor vettük csak észre, hogy a zúgó folyón méteres lazacok igyekeztek felfelé. 

Belső vázas lábasfejű (belemnitesz) maradványa a Rio Simpson szelvényében. A tenger, amelyben ezek az állatok éltek, meglehetősen hideg volt – a vidék a krétában is a messzi délen helyezkedett el –, és a hűvös vízben csak kevés faj élt meg – a fauna így nem túl változatos. A belemniteszek kalcit váza egyébként alkalmas lehet a hajdani tengervíz oxigén stabilizotóp-összetételének meghatározására, s végső soron az egykori  tengervíz hőmérsékletének megállapítására. 

Az útbevágások rendszerint nem olyan festői helyek, mint a meredek folyóvölgyek, de nagyon gyakran szintén jól feltárják a geológus számára fontos kőzeteket.

Következő szelvényünket magasan a tengerszint felett, a hegyek között kerestük. Egy jégkorszaki gleccser morénáján egészen a hóhatárig kapaszkodtunk. A megszáradt sárban pumanyomokat találtunk,és messziről  figyelt bennünket egy csapat óvatos guanakó.

Papucsvirág, helybeli nevén „Zapatito de la Virgen”, azaz a „Szűzanya papucsa” (Calceolaria uniflora), a Tűzföld és Dél-Patagónia csodálatos apró virága virít a szélfútta gleccsermoréna oldalában.

A háttérben a kék és türkiz minden árnyalatában tündöklő Lago General Carrera. A tavat, amelyet kettészel az argentin/chilei határ, a túlsó oldalon – ki tudja miért –, Lago Argentínónak nevezik. 

Legelő a chilei Andokban. Magashegyi füves ingoványos rét, egy darabka pampa, azaz pampita, ahogy errefelé mondják. A kemény, olykor szúrós fű az itt élő guanakók legfontosabb tápláléka. Ammoniteszeinket a kép középső részén látható sötét színű, kréta kőzetből gyűjtöttük. 

Az aznapi termés: tucatnyi kréta ammonitesz és néhány kagyló maradványa. A kövületek a Föld és az élet történetéről, végső soron saját múltunkról tanúskodnak. E múlt minden részletét soha sem ismerhetjük meg, de minden egyes szelvény és annak minden kövülete újabb információval gazdagíthatja ismereteinket. 

 

Szerző, fotók: Főzy István