Vakrákok nyomában - beszélgetés Dr. Angyal Dorottya zoológussal

Ki gondolná, hogy a Magyar Természettudományi Múzeum egyik szobája egy olyan angyali teremtést rejt – talán megbocsátható a nyilvánvaló szójáték, ha egyszer tényleg illik rá –, mint Dr. Angyal Dorottya. Egy időben operaénekesnek készült, az állatorvosi pálya is vonzotta, sokan a Jeffo’s Dream vagy a Madrass együttes énekesnőjeként ismerik, mások barlangi túravezetőként, blogot szerkeszt, zenét ír, sportol, lerombolva ezzel mindenfajta sztereotípiát. Azért íme egy kép, amelyen mikroszkóppal dolgozik, hogy senkinek ne okozzunk csalódást.

A bioszpeleológia a szakterületed. Mit is jelent ez pontosan?

A bioszpeleológia vagy barlangbiológia a barlangok élővilágával foglalkozó tudományág. Magában foglalja a barlangi mikroorganizmusok, flóra és fauna kutatását taxonómiai, ökológiai, fiziológiai, filogenetikai és természetvédelmi megközelítésben.

Itthon mekkora hagyománya van a bioszpeleológiának, illetve jelenleg hányan dolgoztok, kutattok ezen a területen?

Épp a nemrég elkészült Enciclopaedia Biospeleologica magyarországi fejezetének készítése kapcsán döbbentünk rá, hogy milyen hatalmas számú (több mint 500) publikáció jelent meg itthon barlangbiológiai kutatás témában, a legváltozatosabb témakörökben. Mégis vitathatatlan, hogy a magyarországi bioszpeleológiai kutatások a múlt század első felében élték virágkorukat. A kor illusztris zoológusai – többek közt Dudich Endre, Bokor Elemér, Gebhardt Antal és Méhely Lajos – ekkor kezdték meg átfogó vizsgálataikat az Aggteleki-karszt és a Mecsek-hegység néhány barlangjában. Az 1950-es és 1970-es évek között főként a Baradla-barlang gerinctelen faunájához kapcsolódó taxonómiai témájú publikációk születtek. Dudich professzor 1958-ban a világon negyedikként barlangbiológiai laboratóriumot létesített a Baradla-barlangban. Az 1970-es évektől kezdődően a barlangi gerinctelen zoológiai kutatások egyre inkább háttérbe szorultak. Bajomi Dániel 1977-es összesítése szerint az 1970-es évek végéig mindössze 49 barlangot vizsgáltak zoológiai szempontból, és ez a szám egészen 2010-ig csak kis mértékben nőtt. Mi ekkor kezdtünk bekapcsolódni a munkába. Ma Magyarországon csak hárman foglalkozunk komolyan barlangi gerinctelen zoológiai vizsgálatokkal: Dr. Dányi László kollégám, aki szintén az MTM Állattárában dolgozik, az ELTE-n PhD hallgató, barlangi búvár Balázs Gergely és én.

Az életedben mi volt előbb: a barlangászás, s ezáltal kezdtél érdeklődni a barlangok élővilága iránt, vagy azért kezdtél el barlangászni, mert a megismerni vágyott állatkákat ott találhattad meg?

A denevérészet kapcsán kerültem közel a barlangokhoz. 14 éves korom óta jártam denevérgyűrűző táborokba a Mecsekben. Szatyor Miklós vezetésével részt vettem a telelő kolóniák ellenőrzésében: jártuk a Szársomlyó bányavágatait és a könnyebben járható telelő barlangokat. 19 évesen eljutottam Erdélybe egy hosszúszárnyú denevér védelmi konferenciára, ahol egy vertikális barlangba is leereszkedtünk. Ott már minden eldőlt: hazatérve csatlakoztam a mecseki Pro Natura Karszt- és Barlangkutató Egyesülethez, és évekig jártam a környék barlangjait, segítettem a feltáró kutatásokban. Közben igyekeztem más hazai és külföldi karsztterületek barlangjait is bejárni, így eljutottam 600-700 m mély barlangokba is vagy épp balkáni barlangi búvár expedícióra, mint „serpa”. Az egyetemen (Szegedi Tudományegyetem) denevérekből szerettem volna szakdolgozatot írni, de akkor ott erre nem volt lehetőség, és végül hangya-levéltetű ökológiával foglalkoztam. Aztán másfelé sodort az élet, dolgoztam Londonban, majd a Pécsi Állatkert Akvárium terrárium részlegén, mint zoopedagógus és állatgondozó. Akkortájt kezdtem beleásni magam a hazai barlangzoológiai szakirodalomba, és feltűnt, hogy az utóbbi évtizedekben mennyire visszaszorultak a barlangi gerinctelenekkel kapcsolatos kutatások. Elhatároztam, hogy jelentkezem doktori képzésre, hogy a hazai barlangok faunáját kutathassam. Merész ötletemről legtöbben csak lebeszélni próbáltak, mondván, túl nehéz témakör, jelenleg nincs hazai szaktekintélye, nem fog sikerülni. Szerencsére nem adtam fel, Dr. Kondorosy Előd a Pannon Egyetem Georgikon karán áldását adta a témára „még ha kockázatos is”, és messzemenőkig támogatta az ötleteimet, törekvéseimet. Így indult az egész. A kutatással töltött évek alatt fejlesztettem barlangász- és búvártudásomat is, számos tanfolyamot végeztem el. Mivel közben kialakult, hogy érdeklődésem középpontjában a Peracarida („erszényes rákok”) szuperrendbe tartozó barlangi rákok állnak, a cél az volt, hogy szinte bármilyen körülmények között fel tudjam kutatni ezeket az állatokat természetes élőhelyükön.

Milyen különbségek vannak a barlanglakó és a nem barlanglakó rákok között?

A leginkább elfogadott csoportosítás szerint megkülönböztetünk „valódi barlanglakó” (troglobiont) fajokat: ezek kizárólag szubterrán élőhelyeken fordulnak elő, és túlélésük a felszínen nem lehetséges. A barlangkedvelő „eutroglophile”-ek nagyon hasonlóak a troglobiontokhoz, akár teljes életciklusukat leélhetik a barlangban, de felszíni populációik is ismertek. A barlangkedvelők másik csoportja a „subtroglophile”-ek, melyek csak valamely élettevékenységük révén kötődnek a barlangokhoz. A barlangidegenek vagy „trogloxének” a véletlen folytán kerülnek a barlangba, ahol többnyire elpusztulnak a számukra idegen környezetben.

Mennyire nélkülözhetetlen a szerepük a barlangi ökoszisztémában?

Tuluweckelia cernuaEzek nagyon érzékeny rendszerek, ahol minden mindennel összefügg. Az alapvetően kevés táplálék kevés táplálkozási szint kialakulását teszi lehetővé, így viszonylag kevés kifejezetten ragadozó életmódot folytató élőlényt találunk ezekben az ökoszisztémákban. Az általam kutatott Amphipoda rákok (vakbolharákok) kisebb gerincteleneket ragadoznak, de saját megfigyeléseink bizonyítják, hogy állati tetemeket, denevérürüléket és detrituszt is fogyasztanak.

Nem számítasz kakukktojásnak nőként a barlangászok vagy a barlangkutatók között?

Amikor elkezdtem barlangászni, a csoportunkban én voltam az egyedüli lány. Emlékszem, felüdülés volt, amikor a több hetes „bontótábor” során az erdőben táboroztunk, és felbukkant pár napra egy vendég hölgy, aki elvadult külsőmet látva megsajnált, és segített hajat mosni pár vödör hideg vízzel. Aztán az évek során ez az arány sokat változott. Most azt látom, hogy a barlangászok között sokkal több a nő, mint korábban, talán 30-40%-ban vannak jelen. És ügyességben, technikában, kitartásban vetekszenek a férfiakkal. A barlangi búvárok között viszont csak elvétve vannak nők Magyarországon. Talán nem is kell magyarázni, hogy miért. Ha egy légteres barlangban történik baleset, akkor – akár a barlangi mentőszolgálat segítségével – általában élve kijut a delikvens. Viszont ha barlangi merülés közben csúszik valami hiba a rendszerbe, legtöbbször nincs visszaút.

Milyen gyűjtőtechnikákat alkalmazol?

Én az egyelő gyűjtést részesítem előnyben, ami azt jelenti, hogy az adott élőhelyen megpillantott példányokat egyesével gyűjtöm be akár lágycsipesz, kézi háló vagy rovarszippantó segítségével. Ez néha egyszerűbb, néha bonyolultabb feladat. Egy sekély mésztufa medencéből például könnyebb begyűjteni a példányt, mint egy fürge társát merülés közben 30 méter mélyen. Az egyelés előnye a csapdázással szemben, hogy így elkerülhető a „túlgyűjtés”, és a példányok jó minőségben tartósíthatóak, így genetikai vizsgálatokra is felhasználhatom őket.

A begyűjtött példányokat hogyan tároljátok, és milyen hosszú időre lehet őket épségben megőrizni?

Számos barlangi csoport fajait 70 vagy 96%-os etanolban tartósítjuk. Így ugyan eltűnik az eredeti pigmentáció – már ha van –, de a példányok gyakorlatilag bármeddig tartósíthatóak, ha pótoljuk az időközben elpárolgott alkoholt. A Peracarida rákokból azonban legtöbbször tárgylemezes preparátumokat készítek. Ez egy hosszadalmas folyamat. Az állatot a kültakaró megfelelő előkészítése után (főzés kálium-hidroxidban és egyéb vegyszerekben) sztereomikroszkóp alatt boncolom: eltávolítom a végtagokat, egyéb függelékeket és a szájszerveket, olvadt glicerin-zselatinba ágyazom, és lefedem fedőlemezzel. Még nem tudjuk, hogy az így nyert féltartós preparátumok mennyi ideig lesznek használhatóak, egyelőre csak pár évtizedes tapasztalatok vannak.

Az általad kutatott állatok nagyon kisméretűek. Sokszor csak bent a múzeumban, a mikroszkóp alatt jössz rá, hogy miket is találtál?

Rendre, családra és sokszor genuszra már a terepen be lehet azonosítani az egyedeket, de valóban, a fajszintű azonosítás mikroszkópot igénylő feladat. És ha az sem elég, a molekuláris genetikai módszereket hívjuk segítségül. 

Milyen jegyek alapján lehetséges megkülönböztetni az egyes fajokat?

 

Ez nagyon összetett dolog, és taxononként más és más. Az ikerszelvényeseknél például a legegyértelműbb elkülönítő bélyeg a hímek ivarlábának alakja, felépítése. A felemáslábú rákokhoz tartozó vakbolharákok alaktani vizsgálata kihívásokkal teli feladat, hiszen a hasonló élőhelyek miatt a legtöbb faj rendkívül hasonlít egymáshoz. Azonosításukhoz tárgylemezes preparátumokat készítünk, és a fénymikroszkóp alatt vizsgált testrészek (szájszervek, fogólábak, úszólábak, faroklábak, csápok stb.) különböző változóiról méréseken (pl. egy adott végtagíz hossza), számolásokon (pl. serték és tüskék száma) és alaktani elemzéseken (pl. egyes testrészek alakja) alapuló adatokat veszünk fel – példányonként akár több mint kétszázat –, melyeket karaktermátrixokban tovább elemzünk.

Lássuk be, nem édes kis simogatnivaló állatkákról beszélünk. Mégis mivel fogtak meg téged ennyire?

Simogatnivaló állatkának ott van a vizsla kutyám. Nem is tudom… Évmilliók távlatából szinte változatlanul fennmaradt, nagyon szűk elterjedési körű élő kövületek. A számomra kedves barlangokban élő, eleven őslények. Ez azért elég izgalmas.

Milyen intervallumban mozog a méretük és milyen hosszú életűek?

Az általam kutatott barlangi gerinctelenek néhány mm-es testhosszúságúak. A mecseki barlangokban bennszülött magyar vakcsiga pl. 2,2 mm-es, míg a Molnár-vakbolharák a maga 10 mm-ével már „méretesnek” mondható. Ennek megfelelően észrevenni sem könnyű őket, amit az sem könnyít meg, hogy átlátszóak és vakok. Élettartamukra vonatkozóan nincs túl sok információnk. Az biztos, hogy a lassú metabolizmusuknak köszönhetően, no meg ragadozók és versenytársak híján felszíni rokonaiknál jóval tovább élnek. A kétéltűekhez tartozó barlangi vak gőte (Proteus anguinus) bizonyítottan 100 évig is elélhet.

Hogyan tájékozódnak a vakbolharákok szem nélkül?

A test számos részén kifejlődött érzékszőreik és érzékszemölcseik segítségével, amelyekkel nagy valószínűséggel kémiai és mechanikai ingereket fognak fel.

Te is fedeztél már fel új fajt? Hogy történik ilyenkor a névadás?

Igen, nemrég a mexikói Yucatán-állam négy „cenotéjában” (kútszerű karsztképződmény) találtunk egy új Amphipoda fajt. A névadás a zootaxonómiai nomenklatúra kódex szabályait követve történik. Azért a kutatónak nagy szabadsága van a névválasztásnál: eldöntheti, hogy a fajt a típuslelőhelyéről, valamely morfológiai sajátosságáról, esetleg a gyűjtőről, vagy valami egész másról nevezi el. Így születhettek az állatrendszertan történelmében olyan elnevezések, mint a „fraszkarika” vagy a „marykissme”. A mi új fajunkat vagy az extrém módon meghosszabbodott 1. pár csápjairól és pereopodjairól (járólábairól) fogjuk elnevezni, vagy a maya esőistenről, Chaak-ról.

Mi terelte az érdeklődésedet a mexikói barlangok élővilágának kutatása felé?

Néhány éve, a barlangi búvár tanfolyam egyik elméleti foglalkozásán hallottam a yucatáni cenoték különleges világáról. Már akkor befészkelte magát a fejembe a gondolat, hogy milyen csodás lenne ott kutatni. Aztán úgy hozta az élet, hogy a kétévente megrendezésre kerülő Nemzetközi Szubterránbiológiai Konferenciát 2014-ben a mexikói Querétaróban szervezték meg. Akkor még PhD hallgatóként, mobilitási ösztöndíjjal eljutottam a konferenciára, ahol megismerkedtem a helyi barlangi búvár biológusokkal, és el is kezdtünk tervezni egy lehetséges együttműködést. A konferencia után egy hetet töltöttem a Yucatán-félszigeten, és saját szememmel láthattam néhány cenotét és különleges bennszülött faunáját. Hazatérve rögtön elkezdtem spanyolul tanulni egy anyanyelvi tanártól, és persze beleástam magam az irodalomba, és kidolgoztam egy részletes kutatási tervet, ami a barlangzoológiai szempontból még viszonylag feltáratlan Yucatán-állam endemikus barlangi rákfaunájának feltárására irányult. Biztos voltam benne, hogy visszamegyek a félszigetre kutatni. Végül meghívást kaptam az UNAM egyetem kutatójától, Dr. Nuno Simoes-től egy több hónapos együttműködésre, amire 2016 májusától júliusáig került sor.

Szabadon hozhattál haza onnan példányokat?

A gyűjtött anyagot kb. fele-fele arányban osztottuk el a két kutatóintézet (a Magyar Természettudományi Múzeum és az UNAM Sisal-ban lévő intézete) között. A Sisal-ban készített tárgylemezes preparátumokat minden gond nélkül hazahoztam, de az alkoholos anyag hazacsempészését nem mertem megkockáztatni. A példányokat engedéllyel gyűjtöttük ugyan, de mégsem akartam bonyodalmat a reptéren. Úgy volt, hogy a kutatótársak futárszolgálattal utánam küldik a mintákat, de telt-múlt az idő, és a minták sehol. Nagyon bonyolult volt a dokumentáció, ezért mégsem küldték el. Végül egy matematikus barátom húzott ki a csávából, aki egy konferenciára Mexikóba utazott, és a feladott poggyászban simán hazahozta a mintákat.

A kutatásaidra, utazásaidra biztosít valamennyi pénzt a múzeum?

Igyekszünk ezeket saját kutatási pályázatokból finanszírozni, ami sajnos nem könnyű, mert egyre kevesebb pályázatot írnak ki évente. És a kevés helyre rengetegen pályázunk. Így maradtam le az előző Állami Eötvös Ösztöndíjról, amikor is a múzeumunk alapítványa tette lehetővé, hogy eljussak a már részletesen megtervezett kutatóútra. Külföldi kutatóintézetektől is sok segítséget kapok: együttműködöm többek között a Ljubljanai Egyetem SubBio Laboratóriumának barlangbiológusaival, akik lehetővé tették, hogy a molekuláris genetikai vizsgálataink nagy részét náluk végezzük.

Kutatóként milyen egyéb feladatokat kell teljesítened?

Mi, az MTM Állattárában dolgozó taxonómusok gondozzuk a ránk bízott gyűjteményeket, fogadjuk a hazai vagy külföldi vendégkutatókat, részt veszünk az egyetemi oktatásban, segítünk a kiállítások megtervezésében-megépítésében, múzeumpedagógiai és közművelési események lebonyolításában, részt veszünk a tudományos ismeretterjesztésben. Munkánk nagy része a saját gyűjteményünkhöz kapcsolódó kutatásból, publikációk írásából áll.

Az endemikus barlangi gerinctelenek kutatása mit takar?

A barlangok, mint fizikai „barrierek” kedveznek a fajképződésnek: az egyes fajok egymástól elszigetelten fejlődő populációi gyakran morfológiai bélyegek szintjén és a genom szintjén is fellelhető elkülönülést mutatnak. Barlangok esetében gyakori az endemikus, vagyis bennszülött fajok megléte, ezek a fajok a világon csak egyetlen karsztterületen vagy akár csak egyetlen barlangban élnek.

Azért létezhetnek ilyen kizárólag csak egy helyen fellelhető élőlények, mert a különböző barlangrendszerek egymástól való elzártsága miatt lehetetlen a migráció? Vagy egyébként sem lennének képesek túlélni máshol, mert az egyes barlangok annyira sajátos tulajdonságokkal rendelkeznek, és ezek az endemikus rákok annyira érzékenyek?

Mindkét feltételezés jó. Azzal a kiegészítéssel, hogy azért a helyzet jóval bonyolultabb. A rossz terjedési képességgel rendelkező barlangi gerinctelen csoportok között (pl. csigák, ikerszelvényesek, szárny nélküli vakfutrinkák, stb.) több az endemikus faj, mint a jobban terjedő csoportoknál. Az eddigi kutatási tapasztalatok azt támasztják alá, hogy az apró barlangi élőlények az epikarszt repedéshálózatában, vagy akár a mélykarsztban is közlekedhetnek, így egyes fajoknál lehetséges az elszigetelt barlangok közti génáramlás. Tehát ami az ember számára járhatatlan, az az állatok számára korántsem az. Hogy az egyes barlangok mennyire rendelkeznek sajátos tulajdonságokkal, már nehezebb kérdés. Az azonban biztos, hogy az egyazon karsztterülethez tartozó barlangok esetében ez a különbség jóval kisebb, mint mondjuk egy hidrotermális eredetű budai barlang és egy bükki víznyelőbarlang esetében.

Mennyire vannak közöttük veszélyeztetett fajok? A környezetszennyezés, vízgazdálkodás, bármiféle emberi tevékenység milyen hatással van rájuk? Van tudomásod eltűnt, kihalt fajokról?

Ezek sajnos valós problémák. Tudok mondani hazai és külföldi példákat is. A Mecsekben a Mánfai-kőlyukat az 1950-es évek végétől kezdve a vízmű ipari célokra hasznosította, hogy Komló bányászváros ivóvízellátását biztosítani tudják. A barlangban tárót hajtottak, falát kibetonozták, csővezetékeket építettek be, és kiemelték a karsztvizet. A barlang természetes jellege eltűnt, hidrológiai rendszere megváltozott. A barlangból korábban ismert négy endemikus fajból és alfajból kettő, egy vak planáriafaj és egy vakbolharákfaj már nem került elő kutatásaim során. A Yucatán-félszigeten lévő Quintana Roo állam cenotéiban és víz alatti barlangjaiban a szennyezésen kívül épp az egyre növekvő búvárturizmus okoz gondot. Egyes felszíni halfajok ugyanis megtanulták, hogy ha a búvárcsoporttal úsznak, a lámpával megvilágított ritka barlangi gerinctelenek könnyű prédává válnak. Ez szemmel láthatóan egyes fajok egyedszámának drasztikus megfogyatkozását okozta.

A taxonómiai és a konzervációbiológiai szempontú kutatások között mi a különbség, és hozzád melyik áll közelebb?

A zootaxonómia az állatok rendszerezésével foglalkozik. Én a taxonómiát igyekszem „integratív” szemlélettel megközelíteni: a hagyományos morfológiai elemző módszereket kiegészítem modern eljárásokkal, mint például a barcode-szekvenálás. Faunisztikai és taxonómiai alapkutatás, alaptudás nélkül egy-egy project során lehetetlen továbblépni arra a szintre, amikor már annyi információval rendelkezünk egy fajról, hogy javaslatokat tehessünk a védelmét illetően. A konzervációbiológia vagy természetvédelmi biológia a taxonómiával ellenétben nem csak a fajt (vagy tágabb taxont), mint önálló egységet vizsgálja, hanem figyelembe veszi annak élőhelyi sajátosságait, a komplett ökoszisztémát. Én végső soron efelé szeretnék haladni: szeretném megóvni a barlangokat a bennük élő élőlényekkel együtt.

készítette: Bajkay Ágnes