A búbosbanka az év madara 2015-ben

A szalakótaalakúak (Coraciiformes) rendjét kevés, mindössze négy faj képviseli a hazai madárfaunában. De ezek a színes madarak nagyon jól teljesítenek az MME „Év madara” címért történő versengésben, hiszen 2013-ban a gyurgyalag (Merops apiaster) volt a győztes, és a túzok 2014-es pünkösdi királysága után a korona vagy vándorkupa ismét a szalakótaalakúakhoz vándorolt.

A rend valamennyi hazai képviselője – az előbb említettek mellett még a jégmadár (Alcedo atthis) és a szalakóta (Coracias garrulus) – feltűnő tollazatú, fémes, irizáló színekkel ékeskedő madár. Közös jellemzőjük, hogy az előrenéző három ujjuk részlegesen összeforrt, és valamennyi faj fák odvában vagy földbe vájt üregekben költ. A rend fajgazdagsága a tőlünk délre elterülő, trópusi területeken éri el csúcspontját. A búbosbanka (Upupa epops) a bankafélék (Upupidae) család egyetlen hazai képviselője, sőt, az egész világon egyetlen faj, a búbosbanka képviseli a családot. Ám elterjedési területe óriási, Afrikában és Eurázsiában honos. A Brit-szigetek és kivételével Skandináviától és Dániától délre szinte egész Európában költ.  

A búbosbanka nevét a fején látható tollbóbitáról kapta. A tollkoronát a madár izgalmi állapotban felborzolja, és legyezőszerűen szétteríti, repülés közben pedig a fejére simul. A madár bóbitájában található tollak csúcsa fekete, a bóbita többi része, továbbá a fej, váll, mell és torok világos rozsdabarna. Szárnyán és farkán fekete-fehér csíkos mintázat látható.

A rend többi tagjához hasonlóan a búbosbanka is kizárólag állati eredetű táplálékot fogyaszt. Hajlott csőrével a talajt szondázva keresi meg a gilisztákat, cserebogár pajorokat, futóbogarakat. Sőt, akár a hangyafészkekből is kiemel hangyákat és hangyatojásokat. Csigákat és kisebb gerincteleneket, például gyíkokat is fogyaszt. A rövidfüvű gyepeket, vályogos talajt kedveli, de megjelenik a kertekben is táplálékot keresve. Állati eredetű táplálékának köszönhetően a telet nem tudja a kontinentális klímájú költőterületen tölteni. A hazai állomány a telet Dél-Európa, Szicília, Észak-Afrika, illetve a trópusi Afrika kedvező éghajlatú, bőséges táplálékkínálatot nyújtó területein tölti. Hazánkban március végén jelennek meg a revírt foglaló hímek, majd hamarosan a tojók is megérkeznek. Elsősorban a nyílt, de fákkal tarkított területeken költenek. Fészkeiket harkályok által kialakított odúkba, partfalakba, farakások vagy akár kövek alá rakják. Szívesen elfogadják a költőládákat is.

A fészekaljuk 4–10 tojásból áll, amit két és fél hétig kotlik a tojó. A kotlás alatt a hím eteti párját, majd a fiókák kikelése után közösen hordják a táplálékot a szülők a 3–4 hétig tartó fiókanevelés idején.

A búbosbanka világállományát mintegy 5 millió egyedre becslik, a hazai állománya 10–17 ezer párra tehető, főként az Alföld homokos területein gyakori. Az európai állománya enyhén csökken. Európában legnagyobb számban Spanyolországban és Oroszországban költ.

A fajt veszélyeztető tényezők között első helyen a kisparcellás művelést felváltó nagyüzemi gazdálkodás során létrehozott hatalmas monokultúrák említendők. Tovább súlyosbítja helyzetét az agrokemikáliák kiterjedt használata, és a nyomában fellépő rovarkínálat csökkenése, illetve előfordul mérgezés is. A faj hosszú távú vonulóként szembesül a Szahara folyamatos térnyerésével, a vonuló madarakat táplálékforrásként használó helyi lakosok is előszeretettel vadásszák.

A faj védelme érdekében első számú szempont, hogy a régi, akár romos tanyaépületek és a körülöttük álló öreg, odvas fák fennmaradjanak, mert sok fészkelőhelyet kínálnak a búbosbankának. Hiányukban a faj szívesen elfogadja a mesterséges fészekodúkat, de akár téglahalomban, kőrakásban kialakított üregekbe is szívesen fészkel.

Fuisz Tibor István, Madárgyűjtemény