Nagymacskák - időszaki kiállítás

Ismét felszínen a mélyraktár kincsei, melyeket szinte sosem látni együtt. A patások után most a nagymacskákon a sor. E rettegett ragadozók a vadászat és a rejtőzködés mesterei. Ismerjük meg evolúciójukat, életmódjukat, fedezzük fel a köztük lévő megannyi hasonlóságot és különbséget.

 

Nem véletlenül csúcsragadozók

A napjainkban negyvenegy fajt számláló macskafélék a ragadozók rendjének fajokban egyik leggazdagabb és legsikeresebb családja. Ausztrália és az Antarktisz kivételével minden földrészen előfordulnak. Bár testnagyságuk és testalkatuk változatos, van néhány tulajdonság, amely minden „családtagra” egyaránt jellemző.
Koponyájuk megrövidült az évmilliók során, és foguk is egyre kevesebb lett. Hosszú, hegyes szemfogaik a ragadozók között a legnagyobbak, és legtöbbször áldozat megölésében játszanak szerepet. A táplálékot jól fejlett, tarajos szélű tépőfogakkal darabolják fel, melyek alsó és felső párja az olló száraihoz hasonlóan csúszik el egymás mellett. A tépőfogpár előtt csontzúzó fogpár található. Koponyájuk felépítése is harapásuk erejét növeli: az agykoponya tetején fejlett csonttaraj húzódik, melyhez a harapás erejét meghatározó izmok tapadnak. A fej hátulsó felszínén húzódó nyakszirti tarajuk is fejlett, és erős nyakizmuk van. Végtagjaik robusztusak, fogazatuk mellett fő fegyverük a mellső láb, melyet futásra és a préda lefogására is használniuk kell. E két szerepet viszont nem könnyű egyszerre betölteni. A macskák mellső lába inkább a zsákmányejtést teszi lehetővé, csuklóízületük oldalirányban mozdítható, így mellső mancsaikat képesek egymás felé fordítani. A hosszútávfutáshoz viszont feszesebb csukló- és könyökízületre van szükség, ezért a macskafélék nem a hosszan tartó üldözés bajnokai. Mellső mancsaikkal ölni is tudnak: a tigris egyetlen jól irányzott ütéssel képes eltörni egy kisebb préda gerincét.
A macskafélék ujjain hatalmas karmok vannak, melyek nemcsak a zsákmány elejtésében, hanem a fáramászásban is segítik őket. Sőt, néhány fajuk, így a hosszúfarkú macska vagy a ködfoltos párduc a hátsó bokaízületük felépítésének köszönhetően a fatörzsön fejjel előre is le tud mászni, vagy vastagabb ágakon akár fejjel lefelé is tud függeszkedni.

Minden kontinens csúcsragadozói között találunk macskaféléket. Észak- és Dél-Amerikában a puma, és a jaguár, Afrikában az oroszlán, a leopárd, és a gepárd, Európában a hiúz, míg Ázsiában a tigris, az oroszlán, a leopárd, a hópárduc, a gepárd és a hiúz számítanak a ragadozók „csúcsmodelljei” közé. A természetfilmek heverésző oroszlánjait, leopárdjait látva sokan azt gondolják, nagymacskának lenni a legnyugodtabb „állás” a világon. Ez persze nem így van. A zsákmányszerzés nehézségei mellett akad kihívójuk is bőven, például hiénák, medvék, farkasok, vadkutyák és végül, de nem utolsó sorban, az ember.

Évmilliók óta a csúcson

A macskaalkatúak (Feliformia) alrendje valószínűleg a Miacida ősragadozókból vált le az eocén során. Ebbe az alrendbe tartoznak a valódi macskafélék (Felidae), a hiénák (Hyaenidae), a cibetmacskák (Viverridae), a mongúzok (Herpestidae) és a kihalt Nimravidae család tagjai. A „Nimravidák” vagy ál-kardfogúmacskák testfelépítésükben, életmódjukban nagyon emlékeztetnek a valódi macskafélékhez (Felidae), mégsem állnak közelebbi rokonságban velük. A „kardfogat” az evolúció során először a Nimravidák „találták fel”.

A valódi macskák legkorábbi alakjának a 30 millió évvel ezelőtt élt Proailurus lemanensis-t tekintik. Az ősi ragadozókétól eltérő tulajdonságok, mint a megrövidült arckoponya, a visszahúzható karom és a tépőfogak specializálódása indítják el a macskaféléket önálló evolúciós diadalútjukon. A macskafélék evolúciójában fontos láncszem a miocénban megjelent Pseudaelurus - ekkor válik el egymástól a kardfogú (Machairodontinae) és a ma élő macskákat is tömörítő úgynevezett „tőrfogú” macskák (Felinae) fejlődése.

A vadászat mesterei

A macskafélék változatos vadászati módszereket alkalmaznak, mivel zsákmányállataik is sokfélék a rovaroktól az afrikai elefántig. Zsákmányszerzési stratégiájukat az élőhely adottságai, a préda mérete, életmódja határozza meg. Teljesen nyílt, alacsony fűvel benőtt területen lehetetlen a rejtőzködés, tehát vagy éjszaka kell vadászni, vagy pedig jóval gyorsabbnak kell lenni a leendő áldozatnál. A gepárd, a leggyorsabban futó állat, 96-98 km/h sebességgel is száguldhat. Az üldözött gazellák 80-85 km/h sebességre képesek, de sokkal tovább bírják a vágtázást. A gepárd tehát, ha teheti, a többi macskához hasonlóan kihasználja a terepadottságokat, rejtőzködik, meglapul, sőt még kúszni is képes. Kevesebb, mint negyven méterre meg kell közelítenie áldozatát, mert néhány száz méteres száguldás után teste annyira felhevül, hogy meg kell állnia. Amikor beéri a gazellát, a mellső hüvelykujján lévő fejlett karommal felbuktatja áldozatát. A gyorsaság viszont áldozattal is jár. Testhosszához képest a gepárd könnyű, vékony testalkatú, szemfogai méretéhez képest kicsik, ezért a zsákmányát nem tudja megvédeni a nagyobb és erősebb ragadozóktól.

A macskafélék vadászatkor rejtőszínüket is kihasználják. Többségük a gepárdtól eltérően legalább 20 méterre közelíti meg áldozatát, majd egy gyors rohammal elkapja, és mancsaival leteríti.
A nyakszirtharapás a leggyorsabb módszer
A préda megöléséhez mindig a lehető legkisebb erőkifejtést igénylő, leggyorsabb módszert választják.  Fontos, hogy vadászatkor a ragadozó ne hívja fel magára a figyelmet, mivel a zsákmányt nem csak el kell ejteni, de meg is kell védeni a versenytársaktól. A leggyorsabban nyakszirtharapással tudnak ölni, mert ilyenkor a gerincvelő azonnal megszakad. Így minimális lesz annak a lehetősége, hogy az áldozat megsebesíti őket. Ezt a módszert, ha tehetik, még a nagymacskák is alkalmazzák. Így öli meg a például a jaguár az agutit, a hiúz és a puma a nyulat, de az oroszlán és a tigris is ezt teszi, ha például főemlőst zsákmányol. Szemfogaik tövénél nyomásérzékelő sejtek vannak, melyek segítségével érzékelik, hogy hol van a csigolyák közti rés. Különleges módon vadászik Afrikában a karakál és a szervál. Ez a két nyúlánk macska hosszas lopózás és várakozás után egy hatalmas ugrással kapja el a rágcsálókat, hasonlóan a hóban pocokra vadászó rókához. 

Nagyobb prédánál a fojtás a legkevésbé kockázatos
Közepes méretű préda esetén a tarkóharapás már nem alkalmazható, a fojtás a legkisebb kockázattal jár. Ha az áldozat egy zebracsikónál nagyobb, a macskák a légcsövet szorítják össze, aminek következtében a préda megfullad. Az antilop, szarvas vagy vaddisznó haldoklása akár percekig is eltarthat, ami a vadászt is kimeríti.

Amikor a vadászat csapatmunka
Előfordul azonban, hogy egy nagymacska magánál nagyságrenddel nagyobb állatra támad. Ráadásul, a hatalmas préda megöléséhez nem is áll rendelkezésre olyan speciális fegyverzet, mint régen a kardfogúaknak. Ilyenkor a nagymacskák a farkasok vagy a vadkutyák bevált módszerét alkalmazzák, többedmagukkal támadnak, és elszigetelik az áldozatot. ha megfogták, eltépik a hátsó láb inait, vagy megharapják a gerinc hátsó részét, hogy ne tudjon elmenekülni, majd felnyitják a hasát. A zsákmánnyal ilyenkor a sokk és a vérveszteség végez. Afrikában zsiráf, víziló, elefánt és kafferbivaly elejtésére „szakosodott” oroszlánfalkák élnek, de arra is volt már példa, hogy Indiában egy nőstény tigris a majdnem kifejlett kölykeivel orrszarvúra támadt. Akár órákig is eltarthat a küzdelem, amelyben mindkét fél a végletekig kimerül. Mivel ilyenkor a ragadozó is végzetes sérülést szenvedhet, ezt a módszert csak a legvégső esetben alkalmazzák, akkor, ha kisebb zsákmány elejtésére nincs mód.

Oroszlán (Panthera leo)

A korábbi vélekedéssel ellentétben a ma élő oroszlánok egy másik evolúciós irány képviselői, mint a kihalt barlangi oroszlán vagy az amerikai oroszlán. A napjainkban élő faj valószínűleg Dél-Afrikában fejlődött ki, ma Afrikában a Szaharától délre, és India észak-nyugati részén bozótos, fás területeken (Gir erdő) él.
A felnőtt nőstény egyedek testtömege 110-150 kg, a hímeké 160-225 kg. Egy felnőtt oroszlán fél nap alatt saját testtömege 20%-ának megfelelő mennyiségű élelmet is képes elfogyasztani.

Az oroszlánok kölyökkorukban foltosak, orruk hússzínű, később szőrük egyöntetű sárgásbarna,  orruk fekete lesz. Dél-Afrikában, a Timbavati vadrezervátumban időnként fehér színű – de nem albínó – egyedek is előfordulnak. A hímek egyik legjellegzetesebb ismertetőjegye a sörény, amelynek a fajfenntartásban van a legfontosabb szerepe. Minél dúsabb és sötétebb, annál vonzóbb a nőstényeknek.  Ám a sörény több okból – de leginkább környezeti hatások miatt – olykor teljesen hiányozhat.
Az oroszlánok hangja – különösem sötétben – félelmetes, aminek az egymás közti kommunikációban van jelentősége.

Az oroszlán falkákban él, amit általában rokon nőstények alkotnak. Egy falkában 2-24 kifejlett nőstény lehet. A csoportos életmód előnye elsősorban az utódok védelme és a közös vadászat lehetősége. A hímek felnőtt korukban rokonaikkal vagy idegen, hasonló korú hímekkel koalíciókat alkotnak, amelyek létszáma időszakosan változhat, de a szövetségek többsége élethosszig tart. A hím szövetségek létszáma lehet 2-8 egyed, de az ötnél több tagot számlálók nagyon ritkák. Egy falkán belül háromszor annyi felnőtt nőstény él, mint hím.
Az oroszlánok a fokföldi nyúltól az afrikai elefántig bármilyen zsákmányra vadászhatnak, de a leggyakrabban az impala (70 kg) és a kafferbivaly (850 kg) mérete közé eső prédát ejtenek. A közhiedelemmel ellentétben a hímek is jó vadászok, emellett kegyetlen harcosok. Egy hím koalíció 2-3 évig uralkodik egy falkán, utána új hímek váltják őket. A vadonban a nőstények 12-15 évig élnek, míg egy 9 éves hím már szerencsésnek számít. Legnagyobb vetélytársaik Afrikában a foltos hiénák.

Napjainkra a falkákat uraló kifejlett hímek egyedszáma 2000 alá csökkent.

Leopárd (Panthera pardus)

A leopárd, más nevén párduc legközelebbi rokona az oroszlán.

Régebben szinte egész Afrikában, valamint Dél- és Kelet-Ázsiában élt. Mára korábbi élőhelye jelentős részéről eltűnt, de még mindig a legnagyobb elterjedésű nagymacska. Afrikán kívül Arábiától Iránon át Jáva szigetéig, északon Kelet-Szibériáig fordul elő.

Testméretben, mintázatban populációnként  jelentős eltérések adódhatnak. A nőstények testtömege 25-50 kg, míg a hímeké 37-68 kg. Az oroszlánhoz hasonlóan a felnőtt leopárd is képes rövid időn belül elfogyasztani saját testtömege 20%-ának megfelelő mennyiségű élelmet. Az ivari kétalakúság jelentős a leopárdoknál: egy hím akár másfélszer akkora is lehet, mint egy nőstény.

Bundájának alapszíne változó, a világos aranysárgától a fakó homokszínűn át a rozsdás-vörösig terjed, hastájékon fehér.  Élőhelytől függően szőrszálai lehetnek rövidek vagy 3-7 cm hosszúak is. Fején, nyakán, vállán, lábain és a medence tájékán fekete foltok tarkítják. A test két oldalát és a hátat gyűrű alakú rozetták díszítik, a gerincén hosszában páros rozetták is előfordulnak. A gyűrűk belsejében rendszerint nincsenek pettyek. Melanisztikus példányai is előfordulnak, de közelről rajtuk is látszik a mintázat. A farok a testhez képest hosszú.

A leopárd magányosan élő macskaféle, a hímek territóriumai átfednek nőstényekével. Egér méretű zsákmánytól egészen az erdei disznóig, bivalyborjúig bármire vadászik. Leginkább az 5-45 kg közötti prédát kedveli. Afrikában legalább 92 faj szerepel az étlapján.

Ügyesen mászik fára, Afrikában a prédáját is gyakran felcipeli, hogy a foltos hiénák ne tudják elrabolni tőle. A többnyire éjjel vadászó macskaféle érzékszervei kivételesen jók, ezért is tud egy olyan, 10 milliónál népesebb városban is elrejtőzni és vadászni, mint Mumbay. Az alvó kutyákat akár a gazda ágya mellől is  észrevétlenül elemeli. Szeret a fák ágai között pihenni, ahonnan szemmel tarthatja a territóriumát. Általában rejtőzködik, de olyan helyeken, ahol ő a csúcsragadozó, nappal is mutatkozik.. A leopárd szinte minden élőhelyen előfordul a sivatagoktól a magashegységeken át a trópusi esőerdőkig, és Szibéria elegyes erdeiben is megtalálható. A hegyekben akár 5200 m tengerszint feletti magasságban is megél, és 10 napig is életben marad ivás nélkül.

Egyedszáma folyamatosan csökken, néhány állományát (Arábiában, Jáván és Kelet-Szibériában kihalás fenyegeti.)

Hópárduc (Panthera uncia)

A hópárduc önálló evolúciós vonala viszonylag korán elvált a többi nagymacskáétól (Pantherinae). Azon a területen alakulhatott ki a faj, ahol ma is él. A többi nagymacska közül a tigrissel áll közelebbi rokonságban. Mitokondriális DNS-vizsgálatok kimutatták, hogy a faj kb. 3 millió éves története során kereszteződött oroszlánokkal és leopárdokkal is. 
Ez a különleges ragadozó Belső-Ázsia magas hegységeinek, fennsíkjainak lakója, 2700 – 6000 m közötti tengerszint feletti magasságban él.
Testtömege 22-52 kg, a hím jóval nagyobb a nősténynél.


Bundájának szőrszálai hosszúak (5-12 cm), és vastagok. Alapszíne lehet füstszürke vagy szürkés barnássárga, amin sötétszürke vagy fekete foltok és rozetták (gyűrűk) vannak. A gyűrűk belseje rendszerint sötétebb, mint a gyűrűk közötti alapszín. Az áll és az alsó részek fehéresek, vagy fehérek. A farok hossza a testhosszhoz viszonyítva a legnagyobb a nagymacskák között. A zsákmány üldözése közben ennek segítségével egyensúlyoz a gyakran omladékony, csúszós terepen.

Magányosan él, a nőstény egyedül neveli kölykeit. A legjobb hópárducos élőhelyen (Ladakh, India) is csak 2-4 egyed él 100 négyzetkilométeren. Zsákmányállatai közé mormoták, pockok, vadjuhok, vadkecskék, kékjuhok, pocoknyulak és pézsmaállatok tartoznak. Gyakran követi prédáját télen az erdőzónába, nyáron pedig a fahatár fölé. A kiszemelt áldozatát igyekszik a meredek hegyoldalon lefelé üldözni. Ritkán háziállatokat is zsákmányol. Egyedi módon a nagymacskák között a kölykök szinte mind tavasz közepén, végén születnek.

Napjainkban elterjedési területe felaprózódott. Becslések szerint a felnőtt egyedek száma 2700-3300 között van.

Gepárd (Acinonyx jubatus)

A gepárd viszonylag nagy mérete ellenére „kis macska”,  nem közeli rokona a nagymacskáknak (Panthera). Genetikai vizsgálatok kimutatták, hogy a legközebbi rokonságban a pumával és a jaguarundival áll. A kutatások azt is megállapították, hogy az „amerikai gepárdok” (Miacinonyx) a pumákhoz álltak legközelebb, nem a gepárdokhoz. A mai „modern” gepárd Afrikában fejlődött ki. A faj őseinek egyedszáma kétszer is lecsökkent, egyszer 100 ezer éve, majd pedig 10000 éve. Emiatt a gepárdok genetikai változatossága is rendkívül lecsökkent. Napjainkban főként Afrikában fordul elő, de kisebb állománya Irán középső részén is fennmaradt.
A hímek 39-59 kg-ot, a nőstények 36-48 kg-ot nyomnak. A gepárd is képes a saját testtömege 15%-ának megfelelő mennyiségű táplálékot befalni.

A gepárd több szempontból is egyedülálló a macskafélék családján belül. Vékony testalkatú, és karmai csak félig vannak kötőszövetes tokba zárva, ráadásul gyakran madárcsicsergéshez hasonló hangot hallat. Feje viszonylag kicsi. Gerince rugalmas, ami lehetővé teszi, hogy vágta közben is nagyjából egy síkban tartsa a fejét. Mellső lábának hüvelykujjain jól fejlett karmok találhatók. Bundájának alapszíne a fakó őzbarnától a sárgáig terjed. Álla, torka, hasa fehér, fején a szemétől a szája széléig mindkét oldalon egy-egy sötét csík húzódik. Bundája mintázatát apró, kerek foltok alkotják. Gyűrűi (rozettái), sávjai, nagyobb foltjai csak különleges színváltozatának, a királygepárdnak vannak. A szaharai példányok foltjai nagyon fakók. Farka hosszú és pettyes, a vége felé fekete gyűrűk fonják körbe, a legvége fehér.

Főként nappal, a legnagyobb hőségben vadászik. Vadászat közben főleg a sebességére, és nem az erejére vagy az ügyességére támaszkodik. Főleg nyulat, gazellát és kisebb termetű antilopokat zsákmányol. Vadászati hatékonysága jelentősen meghaladja a nagymacskákét, de prédáját gyakran elveszik az erősebb ragadozók. Zambiában, bozótos területen is majdnem ugyanolyan hatékonyan vadászik, mint nyílt terepen. A Szaharában élő egyedei több mint egy hétig is kibírják ivás nélkül. Az éppen felnőtt testvérek egy rövid ideig együtt maradnak, miután elhagyják anyjukat. A hím testvérek, sőt néha idegen hímek is koalíciókat alkotnak a territórium védelmére, közös vadászatra, valamint a nőstények feletti kizárólagos jog fenntartására. A gepárd is tud fára mászni, még ha nem is olyan ügyes, mint a leopárd. Léteznek „közösségi fák”, ahol a környező territóriumok lakói rendszeresen megjelennek, és jelzik státuszukat vagy esetleges párzási hajlandóságukat. A nőstények soha sem alkotnak koalíciókat, bár esetenként megtűrik egymást, különösen a már függetlenedett nőstény utódódokat. A gepárdkölykök hátán sokáig megmarad a viszonylag hosszú fehér szőr, amelynek szerepe talán a kölykökkel szembeni agresszió csökkentése lehet.

Puma (Puma concolor)

A puma, amelyet Amerika egyes helyein hegyi oroszlánnak is neveznek, nagyra nőtt „kis macska”, amely dorombolni képes, de bömbölni nem. Ügyessége folytán az Andok és a Sziklás-hegység indiánjai között nagyobb tiszteletnek örvendett, mint a jaguár. Valószínűleg Dél-Amerikában fejlődött ki, és egy kis populáció „alapította meg” az észak-amerikai állományt mintegy 10000 éve.
A nyugati félteke legelterjedtebb ragadozója. Alaszka legdélebbi részétől Patagóniáig előfordul, sok helyről azonban már kiirtották.

A puma nagytermetű, de karcsú macskaféle. A hímek testtömege 53-72 kg, a nőstényeké 34-48 kg. Az Egyenlítő környékén élő egyedek kisebbek, mint az elterjedési terület északi és déli szélén élők.

A kölykök foltosak, a felnőtt egyedek színe fakóbarna, a hasi tájékon fehér vagy fehéres. Egyes állományoknál az alapszín szürkés árnyalatú.
A puma farka viszonylag hosszú, a végén sötétbarna, esetleg fekete szőrszálakkal. Hátsó lábai aránylag hosszúak, mancsai nagyok.

Vadászatkor kihasználja a terep adta lehetőségeket, türelmesen lopózik a kiszemelt áldozat közelébe, majd gyorsan lerohanja. Ügyesen ugrik, és jól mászik fára. Mivel szinte minden élőhelyen előfordul, prédaállatai is változatosak. A méretet tekintve a marától az agutin és a csincsillán át a kifejlett vapitiig bármi lehet az étlapon. Fő prédája az élőhelytől függően lehet guanakó, nyársas szarvas, öszvér szarvas, vapiti, pekari, de a Sziklás-hegységben például vadjuhokra és havasi kecskére,  Floridában pedig néha alligátorokra is vadászik.
Magányosan él, a hím akár kétszer akkora területen is vadászik, mint a nőstény. A két nem territóriumai átfednek.
A pumát Észak-Amerika keleti részéről kiirtotta az ember, de a védelmi intézkedéseknek hála, kelet felé újra terjedőben van.

Jaguarundi (Herpailurus jagouaroundi)

A pumák rokonságába tartozó macskafaj az amerikai kontinensen alakult ki. Elterjedési területe egyes részein eyra néven ismerik. Kizárólag Amerika trópusi és szubtrópusi éghajlati zónáiban él az Egyesült Államoktól Észak-Argentínáig.

A jaguarundi kistermetű macskaféle, testtömege 3 és 7,6 kg között változik. A hímek nagyobbak a nőstényeknél.

A pofáját és a hasát borító fakóbb szőrzettől eltekintve a jaguarundi egyszínű. Két színváltozata van, az acélszürke és a vörösesbarna. Lábai viszonylag rövidek, teste megnyúlt, farka hosszú. A fehér folt a füle hátsó részéről hiányzik. Testalkata kissé a menyétfélékre emlékeztet.

Sokféle élőhelyen előfordul, a száraz bozótosoktól a trópusi esőerdőkig. Leginkább a zárt, takarást biztosító erdők és a nyílt területek határán szeret tartózkodni és vadászni. Kedveli az ártéri élőhelyeket is. Főként rágcsálókat zsákmányol, de fogyaszt madarakat, gyíkokat, halakat, sőt rovarokat is. Ritkán ejt el 1 kilogrammnál nagyobb prédát.

Viszonylag elterjedt, közönséges fajnak számít még ma is, hosszú távú fennmaradása a nagy kiterjedésű dél-amerikai nemzeti parkokban biztosítottnak látszik.

 

Hosszúfarkú macska (Leopardus wiedii)

A hosszúfarkú macska, más néven margay a kizárólag amerikai elterjedésű, kis- és közepes méretű macskákat magába foglaló Leopardus nem tagja. Latin nevét egy német hercegről (Wied-Neuwied), kapta, aki először gyűjtötte Brazíliában. Ősei a Bering földhídon jutottak át Amerikába, majd a panamai földhídon át Dél-Amerikába. A ma élő Leopardus-fajok mind ott alakultak ki. Napjainkban Mexikótól Uruguayig él, korábban az Egyesült Államok déli határvidékén is előfordult.
A margay könnyű felépítésű, 2,4-4,9 kg tömegű kisragadozó. A hímek és a nőstények egy adott élőhelyen nagyjából egyforma méretűek.

A szürkéssárgától a fahéjbarnáig terjedő alapszínét sötétbarna vagy fekete pettyek, rozetták, sávok tarkítják, a hastájék viszont fehér. Feje kicsi, szemei nagyok. Füle hátulján, közepén fehér folt található. Farka hosszú, a fej és a test együttes hosszának 70%-át is eléri. A legvégén fehér farkat 12 fekete gyűrű díszíti. Mancsai viszonylag nagyok, ujjai mozgékonyak. Kifordítható bokaízületeinek köszönhetően fejjel előre is le tud mászni a fatörzsön.

Kizárólag erdőkben él, élete nagy részét a lombkoronában tölti, ott is vadászik. Étrendjét elsősorban oposszumok, mókusok, patkányok és más, lombkoronában élő rágcsálók alkotják. Madarakat, hüllőket, kétéltűeket és rovarokat is fogyaszt. E magányosan élő, főként éjszaka aktív ragadozó olykor a talajon is vadászik. A hím vadászterülete 14-16 négyzetkilométer is lehet.
Egyelőre nem fenyegetett státuszú, de élőhelyének további zsugorodásával ez változni fog.

Ocelot (Leopardus pardalis)

A faj Dél-Amerikában alakult ki, legközelebbi rokona a hosszúfarkú macska. Kizárólag Amerika trópusi és szubtrópusi éghajlatú területén, Texas délnyugati részétől Paraguayig fordul elő.

Az ocelot közepes termetű, a hímek testtömege 7-15,5 kg, a nőstényeké 6,6-11,3 kg. 

Alapszíne igen változatos, a krémszínűtől a barnássárgáig terjed, de vörösesszürke vagy szürke is lehet, barnás árnyalattal. Testét sötétbarna vagy fekete foltok, gyűrűk tarkítják, melyek az állat oldalán hosszanti sávokat alkotnak. Nyakán a foltok csíkká olvadnak össze. A foltos egyedek mellett melanisztikus, azaz fekete egyedek is előfordulnak. Farka viszonylag rövid. Mellső mancsai határozottan nagyobbak a hátsóknál. Füle hátulját középen fehér folt díszíti. Hasa fehéres színű, és kisebb foltok tarkítják.

Az ocelot túlnyomó részt a talajon vadászik, de akkor sem jön zavarba, ha egy fán kínálkozik lehetőség a zsákmányszerzésre. Nagy elterjedési területe ellenére kizárólag a sűrű aljnövényzetű, zárt lombkoronájú élőhelyeket kedveli, azaz élőhely-specialista faj. Táplálékát főként egy kilogrammnál nem nehezebb, talajon élő rágcsálók alkotják, de nyulakat, oposszumokat és kistermetű főemlősöket, valamint madarakat is fogyaszt. Jól úszik, így halat, rákokat, kétéltűeket is elejt. Elsősorban éjszaka aktív, de ott, ahol nem zavarják, nappal is tevékeny, különösen borult időben. Vadászterületének kiterjedése 3,5-17,7 km2. A hímek területe jóval nagyobb a nőstényekénél, és több nőstényével is átfedésben van.

A hatvanas-hetvenes években prémjéből bundát készítettek, akár 200000 ocelotbőr is piacra került évente. Mára a szőrme szerencsére „kiment a divatból”.

Karakál (Caracal caracal)

A karakált régen sivatagi hiúznak is nevezték, pedig nem áll közeli rokonságban a hiúzzal. Legközelebbi rokona az afrikai aranymacska, és a szervállal is rokonságban áll. A faj Afrikában alakult ki, majd Délnyugat-Ázsiában is elterjedt. Korunkban Afrika jelentős részén, valamint Kis-Ázsiától Arábián át Közép-Indiáig előfordul.
Közepes méretű macska, a hímek tömege 8-20 kg, míg a nőstényeké 6,2-15,9 kg.

A karcsú testalkatú, hosszú lábú karakál mellső lába rövidebb a hátsónál. Hátsó lábának robusztus izmait jól kihasználja vadászatkor. Rövid farka legfeljebb a lábtőig ér. Alapszíne az őzbarnától a vörösesig változik, hasa, álla és torka fehéres, esetenként halovány foltokkal. Fekete füle 4-5 cm hosszú szőrrojtban végződik.

A karakál és rokonai felosztották egymás között az afrikai élőhelyeket. Az aranymacska a trópusi erdőket, a szervál az erdős és ligetes szavannákat, míg a karakál főként a száraz szavannákat és a félsivatagokat lakja. Elterjedési területük részben átfed egymással.
A magányosan élő, főleg éjszaka vadászó karakál általában 5 kg-nál kisebb prédát zsákmányol. Leginkább nyulak, rágcsálók, madarak és szirtiborzok szerepelnek étlapján. Néha azonban nagyobb állatokat, például pusztai bóbitás antilopot, oribit, nádi antilopot, őszantilopot és őzantilopot is elejt. A talajon fészkelő madarakért magasra ugrik, és mellső mancsaival kapja előket, amikor felröppennek. A hímek vadászterülete átlagosan 220 km2, a nőstényeké 57 km2 . A territóriumok részben átfedik egymást.

Kihalás veszélye nem fenyegeti. Bár sehol sem gyakori, India egyes területein nagyon megritkultak az állományai.

Szervál (Leptailurus serval)

A szervál kizárólag afrikai elterjedésű macskaféle, és Afrikában is alakult ki. Legközelebbi rokonai a karakál és az afrikai aranymacska.

Korábban a nagy kiterjedésű sivatagokat és a zárt, nagy kiterjedésű esőerdőket kivéve egész Afrikában előfordult. Mára sok helyről eltűnt. Azokon a területeken, ahol az aranymacska nem fordul elő, az erdős területekre is bemerészkedik.

Testtömege 7-13,5 kg. Csak ritkán nagyobb. Az azonos területen élő hímek és nőstények között viszonylag kicsi a nagyságbeli különbség a hímek javára.

Közepes termetű, viszonylag magas, könnyű felépítésű macska. A macskafélék családján belül a szerválnak vannak a méretéhez képest a leghosszabb lábai. Alapszíne sárgásbarna vagy őzbarna, a hátán és az oldalán sötét pettyekkel, foltokkal, sávokkal tarkítva. Hasa fehéres színű. Kelet-Afrika hegyvidékein fekete színváltozata is előfordul. Fülei viszonylag nagyok, hátsó oldaluk fekete a szélén fehér folttal.

A szervált erős hátsó lábai és kifinomult hallása segíti a hatékony zsákmányszerzésben.  Hallgatózva lopakodik, majd ha észreveszi a prédát, még óvatosabban a közelébe oson, végül egy nagy ugrással ráveti magát.  A nyílt füves, illetve bokros területeken érzi igazán otthon magát, de megél ártéri élőhelyeken is. Táplálékának több mint 90%-át 200 grammnál kisebb rágcsálók (egérfélék) jelentik. Igazi táplálékspecialista. Amikor madarakra vadászik, akár 3 m magasra is felugrik a zsákmányért. Alkonyatkor és hajnalban a legaktívabb, de ahol az emberek zavarják, ott áttér az éjjeli életmódra. Magányosan él, vadászterülete élőhelytől függően 9-31 km2. A hímek territóriuma nagyobb a nőstényekénél.

A sűrűn lakott területekről kiszorul, egyébként nem fenyegetett státuszú. Egyedül az Atlaszban élő állománya veszélyeztetett.

Vörös hiúz (Lynx rufus)

A ma élő négy hiúzfaj közös őse valószínűleg Afrikában fejlődött ki. Onnan terjedt el Európába, Ázsiába, végül Észak-Amerikába. A hiúz kifejezetten nyúlra szakosodott, ám ahol nem élnek nagy számban nyulak, ott patások jelentik a fő élelemforrását. A vörös hiúz Észak-Amerika lakója, Kanada déli részétől Észak-Mexikóig él. Angol neve „bobcat”.
A ma élő hiúzfajok közül ő a legkisebb, de azért méretes alfajai is vannak. A hímek 8,9-13,3 kg tömegűek, míg a nőstények 5,8-9,2 kilogrammosak.

Alapszíne általában barnásvörös, innen ered a latin és a magyar neve is. A teste márványozottan foltos, a foltok sávokba rendeződhetnek. Fekete színváltozata főként Floridában fordul elő. A híúzféléknél általánosan megfigyelhető, a mellsőnél jóval hosszabb hátsó láb ennél a fajnál a legkevésbé jellemző. A szőrrojt a fülén csak 3 cm, sőt néha hiányzik. Farka rövid,  a vége általában fehér. A sivatagokon kívül szinte minden élőhelyen előfordul, de azokat a területeket kedveli, ahol van takarás, és be tudja cserkészni áldozatát, valamint el tud rejtőzni. Elsősorban nyulakkal táplálkozik, de előfordul, hogy rágcsálókat, madarakat is elejt. Néhol jelentős részét képezi táplálékának a fehérfarkú szarvas. Alkonyatkor, éjjel és hajnalban vadászik leginkább. Magányosan él, a hímek vadászterülete 2,6-163 km2, a nőstényeké 1,2-69,7 km2. A nagy méretkülönbség a különböző élőhelyek eltérő prédasűrűségéből adódik.
A vörös hiúz az indiánok meséiben ugyanazt a szerepet játssza, mint nálunk a ravasz róka.

Bár elterjedési területének egyes részein megritkult, összességében nem fenyegeti a kihalás veszélye.

Kanadai hiúz (Lynx canadensis)

Ősei valószínűleg a Bering földhídon keresztül jutottak el Amerikába. Szibéria felől a hiúzok két hullámban népesítették be Észak-Amerikát. Először a vörös hiúz fejlődött ki a helyi populációból, majd később, egy második beköltözés alkalmával a kanadai hiúz is elkülönült ázsiai rokonaitól.
Jelenleg Alaszkától Új-Fundlandig él az erdős tundra, a tajga és az elegyes erdős zónában. Nyugaton délebbre, egészen Coloradóig előfordul.
Nagyobb termetű, mint déli szomszédja, a vörös hiúz. Tömege 5-17,3 kg. A hímek nagyobbak, tömegük átlagosan 10,7 kg, míg a nőstényeké csak 8,6 kg.

Alapszíne szürke, a hasa világosabb alapszínű és halványan pettyes. Testméretéhez képest neki van a leghatalmasabb mancsa a hiúzok között. Legszembetűnőbb tulajdonsága a hiúzfajok között, hogy hátsó lábai hosszabbak a mellsőknél. Fülét hátul jókora fehér folt, a végén hosszú szőrrojt díszíti. A farka vége mindig fekete.

A kanadai hiúz szinte kizárólag hócipős nyúlon él, ezért a nyulak egyedszámváltozását szigorúan követi a hiúzok egyedszámának változása. Télen mókusokat és fajdokat is elejt. Mivel fő zsákmánya éjjel táplálkozik, a kanadai hiúz is éjjel aktív, bár elterjedési területének északi részén az éjjelt és a nappalt nem a Közép-Európában megszokott módon kell értelmezni. Territóriumának mérete a nyúlbőségtől függően 3 és 783 km2 között változik.

A fajt egyelőre nem fenyegeti kihalás veszélye. A Sziklás-hegység egyes területeire sikeresen visszatelepítették.

Eurázsiai hiúz (Lynx lynx)

A „mi” hiúzunk őse is Afrikából vándorolt Eurázsiába. A hiúzok közös jellemzői azonban még nem voltak annyira szembetűnők rajta, mint a mai leszármazottakon.
Az eurázsiai vagy közönséges hiúz valaha összefüggő elterjedési területen élt a Pireneusoktól Kamcsatkáig. Ma ez a terület már nem összefüggő, hanem kisebb populációkra tagolódik. Tibetben és a Himalájában is él egy-egy elszigetelt állománya.
A ma élő négy hiúzfaj közül az eurázsiai hiúz a legnagyobb. Testtömege 15-38 kg, a hímek 25%-kal nagyobbak a nőstényeknél.

Lábai viszonylag hosszúak, a hátsók hosszabbak a mellsőknél. Farka rövid, és a vége fekete. Fülén 4-6 cm hosszú, fekete bojt van. Pofája két oldalán oldalszakállat visel.  A macskafélék általános fogképletével ellentétben csak 28 foga van. Bundájának alapszíne lehet szürkés, rozsdavörös, sárgás és vöröses. Az alapszínt kisebb-nagyobb fekete foltok, pettyek vagy halvány barnás rozetták tarkítják, de előfordul, hogy nincsenek foltok a bundáján.

Az eurázsiai hiúz megél az erdős tundrán, a tajgában, az elegyes erdőkben, a lombhullató erdőkben, sőt a szubtrópusi erdőkben és a bozóterdőkben is. Az alhavasi régió is megfelel számára, ha elegendő zsákmányt talál. Rejtőzködő, óvatos, az emberi zavarást nem tűri. Táplálkozását tekintve eltér a rokonaitól, ugyanis nyúlalkatúak helyett elsősorban kisebb termetű patásokra, például őzre, zergére, pézsmaállatra vagy gorálra vadászik.  Néha fajdokkal vagy nyulakkal, esetleg mókusokkal is beéri. Naponta 1-2,5 kg táplálékra van szüksége, évente 50-70 patást is elejt. Főleg alkonyatkor és hajnalban vadászik. A hímek szaporodási időszakban (pacsmagolás) jóval aktívabbak, éjjelente járőröznek, és keresik a szaporodóképes nőstényeket. Egy hím territóriuma 1-3 nőstényével van átfedésben. A vadászterület nagysága az élőhelytől is függ. Nyugat-Európában a hímeké 100-450 km2, a nőstényeké és 45-250 km2. Skandináviában viszont akár hatszor nagyobb territóriumuk is lehet. Egy alomban 1-4 kölyök van, leggyakrabban kettő.

Kihalás nem fenyegeti a fajt. Hazánkban csak az Északi-középhegységben fordul elő néhány egyede, szigorúan védett.  

Európai vadmacska (Felis silvestris)

Az európai vadmacska valószínűleg a Felis lunensis fajból fejlődött ki a középső pleisztocénben. Az afrikai vadmacskát korábban azonosnak vélték az európaival, de a legfrissebb kutatási eredmények szerint különálló fajok. Fejlődésük mintegy 173000 éve vált el egymástól.

A vadmacska Európában, Kis-Ázsiában és a Kaukázusban él. Elterjedési területe feldarabolódott, állományai szétszórtan, egymástól elszigetelten élnek. Ráadásul a csaknem kétezer év alatt, mióta a rómaiak az afrikai vadmacskát házi macskaként kezdték tartani Európában, bőven volt idő arra, hogy keveredjen egymással a két faj.  Lehetséges, hogy már nincs is genetikailag „tiszta” európai vadmacska.

Az európai vadmacska kisragadozó, a hímek testtömege 3,77-7,26 kg, a nőstényeké 2,35-4,68 kg. Testfelépítése robusztusabb a házimacskánál, lábai hosszabbak. Alapszíne a sárgásbarnától a barnásszürkéig terjed, melyen cirmos mintázat figyelhető meg. Hátán sötét csík fut végig,  oldalát halvány vagy markánsabb  sötét harántcsíkok tarkítják. Tarkóján  négy sötét sáv fut hosszában. Bozontos farkán 3-5 sötét gyűrű található. Farka vége mindig fekete.

Európában a lombhullató erdők, illetve az elegyes erdők a lakója. Nagy kiterjedésű fenyvesekben ritkán fordul elő. Olyan területekről is hiányzik, ahol a hóval borított napok száma száznál több, vagy ahol a hóréteg vastagsága a 20 cm-t meghaladja. Tápláléka nagy részét egerek és pockok teszik ki, de Skóciában a nyulak is jelentős szerepet játszanak étrendjében. Túlnyomórészt a talajon vadászik, bár ügyesen mászik fára. Elterjedési területe nagy részén éjszakai életmódú, de északabbra, télen nappal aktív. Vadászterülete Skóciában 8-10 km2. A hímek territóriuma több nőstényével is átfedhet.

A faj európai állományát leginkább a házimacskával való keveredés (hibridizáció) veszélyezteti. A felelős házimacska-tartás csökkentheti a kereszteződés lehetőségét. Az európai vadmacska észak-skóciai állománya veszélyeztetett.