Az év fája: a mezei szil (Ulmus minor)

A fákhoz való ősi vonzalmunknak egyik jellemző példája, hogy a gyerekrajzokon szinte mindig megtalálható a ház, a madár és esetleg a lepke mellett a fa is.

Az Országos Erdészeti Egyesület által kereken 20 éve útjára indított Az Év Fája mozgalomnak is nyilván vannak érzelmi alapjai, bár a főcél elsősorban a különféle hazai fák megismertetése, illetve a figyelem ráirányítása az utóbbi időben egyre inkább veszélyeztetett fákra, faóriásokra. A szilek esetében ez különösképpen indokolt, hiszen nem tartoznak a legismertebb fáink közé. Ennek egyik oka, hogy erdőt nem alkotnak, a mezei szil pedig sokkal inkább cserjeként vagy kisebb faként kerül a szemünk elé, bár hatalmas, akár 35 méter magas fává is nőhet. A mesékben gyakorta megelevenedő titokzatos, menedéket nyújtó odvas fák, ha egyáltalán néven nevezik őket, sokkal inkább a tölgyek, bükkök, hársak esetleg a nyárfák közül kerülnek ki. 

Fotó: A Csákvár és Lovasberény közötti út mellett álló mezei szil (fotó: Daniló Eszter)

Hazánkban összesen három őshonos szilfa él, a mezei szil (Ulmus minor), a hegyi szil (Ulmus glabra) és a vénic szil (Ulmus laevis), melyek élőhelyüket tekintve többé-kevésbé elkülönülnek. (Az újabban sokfelé ültetett turkesztáni szil (Ulmus pumila) Kelet-Szibériában, Kínában és Közép-Ázsiában honos.) A szilekre általánosan jellemző, hogy szórt állású leveleik egyszeresen vagy kétszeresen fűrészesek. Lombfakadás előtt virágzanak, apró virágaik lilásvörös színűek és kis csomókat alkotnak. Lependéktermésük van, vagyis a lapos makkocskát kerekded hártyás szárny, repítőkészülék veszi körül. A május elejére beérő termések sokszor a nagyvárosokban is vastagon fedik a talajt a fa alatt, amíg a szél szét nem fújja őket.

A szilfák elkülönítése gyakran nem egyszerű feladat, olykor a szakembert is próbára teszi. Bár az egyes fajok törzse, rügye és termése is eltérő, leginkább a leveleket érdemes alaposan szemügyre venni. A vénic szil levélválla általában erősen aszimmetrikus, maga a levél meglehetősen vékony, a kétszeresen fűrészes levél fogai a csúcs felé görbülnek. A hegyi szil levele vastag, felszíne sűrűn, érdesen szőrözött. A mezei szil levelei igen változatos megjelenésűek, gyakran kopaszak, fényesek, a levelek fonákát és a fiatal terméseket apró, vörös mirigyszőr borítja. A mezei szil kérge fiatalon sima, idősebb korban mélyen barázdált, cserepes. Legjobb növekedését az árterek időszakos vízhatású területein mutatja, kedvező termőhelyen 20-30 méteres (vagy még annál is magasabb) fává nőhet. Fája megbecsült és mutatós keményfa, értékében vetekszik a tölgyfával. A bútor- és parkettagyártásban éppúgy fölhasználják, mint a faburkolatok, dísztárgyak és fajátékok készítésében. Hagyományos felhasználási területe a kocsigyártás: kereket, küllőt és kerékagyat készítenek szilfából.

Fotó: Mezei szil (Ulmus minor) (fotó: Bauer Norbert)

A mezei szil Európa nagy részén őshonos. Fényigényes és melegkedvelő fafaj, a sík- és dombvidék fája, bár a Kárpátokban 600, sőt elvétve még 1000 méteres magasságban is előfordul. Jellemző élőhelye a folyókat kísérő keményfás ligeterdő, ahol a kocsányos tölggyel, a magyar kőrissel és a vénic szillel alkot állományokat. A dombvidéken és a középhegység alacsonyabb régiójában leginkább cseres- és gyertyános-tölgyesek szegélyében találkozhatunk példányaival. A fent említett, tipikus élőhelyein kívül alkalmanként parlagokon, legelőkön, gátoldalakban és mezővédő erdősávokban is megjelenik.

Több mint száz szilfogyasztó rovarfajt, többek között lepkéket és bogarakat ismerünk, melyek zöme a fát nem károsítja számottevően. A szilfa-olajosbogár (Xanthogaleruca luteola) elsősorban mezei szilen él, annak levelét fogyasztja és táplálkozásával olykor jelentős lombvesztést is okoz. Jóval veszélyesebb kártevő a nagy szilkéregszú (Scolytus scolytus), melynek tömeges jelenléte valószínűleg önmagában is elegendő lenne a fa elpusztításához, sokkal fontosabb azonban a hervadásos edénybetegséget (tracheomikózist) vagy közismertebb nevén a szilfavészt előidéző gomba (Ceratocystis ulmi) terjesztésében játszott szerepe.

Az Ázsiában őshonos tömlősgomba Európában először 1918-ban Franciaországban, majd rövidesen Hollandiában lépett föl, súlyos, pusztulással végződő járványos betegséget okozva. A betegség néhány éven belül egész Európában, így Magyarországon is elterjedt. Európában az 1960-as években újabb járványhullám kezdődött, mely napjainkban is tart. Ezt a kórokozónak az Észak-Amerikába behurcolt és onnan visszakerült, fokozottan agresszív változata okozza. A szilfavész elsősorban a mezei szilt sújtja, de a hegyi szil is erősen fenyegetett. A vénic szil viszonylag jól ellenáll a betegségnek, míg az idegenhonos turkesztáni szilre gyakorlatilag nincs hatással.

Évszázadokkal ezelőtt a szil jóval gyakoribb volt hazánkban, sokfelé ültették, a táj meghatározó eleme volt, különféle gyógyhatásokat tulajdonítottak neki. Az alföldi csárdák környékén is gyakran előfordult, ahol terebélyes lombkoronájával árnyékot adott az utazóknak és lovaiknak. A római korban a szilnek szerepe volt a szőlőtermesztésben, a szőlő támasztékául használták. Mivel a legjobb hamuzsírt egykor a szil fájából égették, már a szilfavész előtti időszakban is jelentősen csökkent a térfoglalása erdeinkben. A leglátványosabban a hegyi szil tűnt el az erdőkből, de a mezei szil állományai is erősen megfogyatkoztak. Ebben szerepet játszott az a körülmény is, hogy termőhelyeiket más, a célállományt alkotó fafajokkal erdősítették be, mint többek között a tölgy, a bükk, a kísérő fafajokra pedig nem fordítottak kellő gondot, sőt gyakran ki is szálalták őket.

Részben a szilfavész, részben a szilek számára kedvezőtlen erdőgazdasági gyakorlat az oka, hogy nagyobb méretű szilfát ma alig ismerünk, és azok többsége is vénic szil. A mezi szilek királya kétségkívül a balatonakarattyai Rákóczi fa volt. Az 1968-ban kiszáradt faóriás mellmagassági kerülete meghaladta a 7,5 métert. Dombtetői elhelyezkedése miatt nagyszerű kilátás nyílt mellőle a Balatonra, így hajdan a nyaralók kedvenc úticélja volt. Ma is jó állapotban van viszont a Csákvárt és Lovasberényt összekötő út mentén álló, 462 cm törzskörméretű mezei szil, melyet a régi katonai térképeken is feltüntettek, mint tájékozódási pontot. A legnagyobb ismert magyarországi mezei szil azonban nem itt, hanem Kisgörbőn, Zala megyében, magánterületen található. Törzsének vastagsága néhány cm-rel meghaladja a csákvári példányét. A Somogy megyei Tapsony közelében, vízjárta élőhelyen nő egy jó állapotú, 600 cm-es törzskörméretű vénic szil, ennél nagyobb szilről nincs tudomásunk hazánkban. Két szép és viszonylag idős (de az előbbieknél jóval szerényebb méretű) mezei szil díszlik a budapesti múzeumkertben, a Nemzeti Múzeum épületének közelében, lombkoronájuk csaknem felér a timpanon 27 méter magas csúcsáig.

kép: Az 1968-ban elpusztult balatonakarattyai szil rajza Balogh András könyvéből.

A szil ősi finnugor szavunk. Eötvös Károly szerint a magyarnak nemzeti fája a szil, „mivelhogy ezer falu, város, halom, dűlő, határrész viseli a Szilas, Szilágy nevet. S ahol ez a név van, ott magyar lakik, ott magyar telepedett meg ezer év előtt.” A nyelvújítás idején Szemere Pál a szil főnévből alkotta meg 1816-ban a szilárd szavunkat. Linné a szil tudományos nevének első tagjánál (a nemzetségnél) a latin köznyelvi alakot („ulmus”) vette át. 1753-ban megjelent főművében, a Species plantarum-ban az Ulmus campestris név szerepel, amelybe a mezei szilen kívül a ma hegyi szilként ismert faj is beletartozott. A campestris szó mezőn élőt, mezeit jelent. A mezei szil ma érvényes neve azonban Ulmus minor, vagyis a fajnév azóta megváltozott. Az ulmus kifejezést egyébként már számos ókori szerző, így többek között Vergilius és Plinius is említi. A német Ulme, illetve az angol elm szavakban is jól felismerhető a latin eredet.

Szél Győző (Bogárgyűjtemény)